jutván, egyszerre egy kies térséget látott maga előtt elterülni, mely
falvakkal teli volt. A térség elején közel a hegyhez, melyről lejött,
Rósafi Pál viczispán úrnak a faluja és gyönyörű kastélya tűnt szemébe.
Lassú lépésekkel közelített ő ehhez a kis bokrok között, melyek az erdő
szélén voltak. Egyszerre vizsga tekintettel megállott, mert maga előtt
egy széles és mély vizet látott, mely az erdő és a falu között folyt.
Mindjárt a vizen túl kezdődött virágos ágyakkal a kert, melyek között
imitt-amott kőképek állottak. Szeme legelőször is a kertnek jobbik
részén repült keresztül, mivel közel a kastélyhoz embereket látott, kik
benne sétálgattak. Meredve függtek ezeken tekintetei. Örömest közelített
volna hozzájok, ha a nélkül, hogy észrevegyék, megtörténhetett volna. E
gondolattal tusakodván, megsajdított a kertnek széle körül egy bokros
helyet, melybe magát elrejthesse s fejével egyet hunyorítván, onnan
könnyen visszaszaladhatsz, úgymond magában. Erre mosolyogva nekiszalad a
folyónak s egy nagy szökéssel beleugrik. Mikor éppen a levegőben volt,
hasító kiáltás tünt fülébe. Kiütvén tehát fejét a habok alól, gondosan
átnézte a vidéket, melyből a szózat érkezett; de semmit sem látván, a mi
őt a visszatérésre birhatta volna, átúszott a másik partra, felment
vigyázó lépésekkel a kertbe s felkereste tekintetével a bokros helyet,
melybe magát elrejthesse.
Bal felé indulván, egyszerre megijedt és szinte megmeredvén,
megállapodott; mert három lépésnyire egy emberi termet állott előtte,
mely hasonlóképen megijedt volt. Ruházatából asszonyi személynek
ismervén, félelme azonnal elenyészett. Az örülő vizsgaság volt, mely
szívét helyette elfogta. Meredt tekintettel vizsgálván termetét, meg nem
nyerhette magától, hogy örömében ne mosolyogjon, valahányszor szeme közé
nézett. Átjárta szemével már ábrázatát, már nyakát, már kezeit.
Öltözetéből nem tudott mit csinálni. Az öreg grófnak gúnyoló rajzolásai
jutottak eszébe. Fején a bandzsal kalap felette nagy és bokrétás volt,
dereka nagyon rövid, szoknyájának hátulsó része oly hosszú, hogy a
földet söpörte. Mosolyogva vizsgálgatván mindezeket egy darabig, egyet
hunyorított végtére fejével s azt mondta magában: az atyám igazat
mondott!
Ki vagy te vakmerő? kérdezé elvégre az asszonyi termet szelíd,
kellemetes és hízelkedő szózattal.
Erre az ifjúnak szeme felderült; de feleletével késett, mivel a
kellemetes szózatnak folytatását várta. Fájt neki, hogy elnémult. Én,
úgymond, Laczi vagyok.
A leányzó elnevette magát. Laczi? De tulajdonképen mi vagy?
Most meg a legény nevette el magát. Én, úgymond, legény vagyok.
A leányzó elhallgatott egy szempillantásig és a csöpögő ifjút
vizsgálgatni kezdte. Ruhája együgyű volt ugyan, de mégsem volt
parasztos, a mint messziről vélte; beszéde pedig még ennél is kevesebbet
hasonlított a parasztokéhoz. Szóejtése hibátlan és tiszta, szózata pedig
szép hangú volt.
De hát te vajjon ki vagy? kérdezé már most az ifjú.
A leányzó nem felelt, mivel nézésébe merült volt.
Ki vagy? mondom, kérdezé újra az ifjú s egy nagy lépéssel közelebb ment
hozzá.
A leány két lépésnyire hátra vonván magát, mit akarsz te itt? mit
keresel e kertben? mondá viszont egy kevés félénkséggel.
Amott azt akarom megnézni, felelé az ifjú s odamutatott barátságos
tekintettel a házra, a kőképekre és a sétáló emberekre.
A leányzó erre fejét egy keveset megrázván, honnan jöttél ide? úgymond.
Amonnan a völgyből! De mondd meg már egyszer, hogy hívnak? Már
harmadszor kérdezem.
Én Rósafi Pál viczispánnak a leánya vagyok, a kihez e falu tartozik.
Hát neved nincsen?
Engem Manczinak neveznek, mondá mosolyogva a kisasszony.
Manczi! jó Manczi! ne tedd magadat, kérlek, oly bolondnak, mondá az
ifjú, boszankodó tekintettel mutatván bokrétás kalapjára.
A szegény kisasszony nem tudta mit gondoljon s azon igyekezett, hogy a
kastélyhoz közelebb juthasson. Ha ezeket a dolgokat, úgymond, meg akarod
nézni, jer velem, megmutatom.
Szívesen, mondá az ifjú, s a mint a kisasszony mellett elment, oldalról
szüntelen ránézett és mosolygott. Hallod-e Manczi! így szólította meg
végtére, mondd meg te nekem, ha igazán asszonyi személy vagy-e?
Az vagyok.
Leány?
Az.
Hány esztendős vagy már?
Tizenhat, felelé Manczi remélő tekintettel.
Hát ez a tarka lepedő minek takarja be ezt a szép fehér ruhádat? s ezt
mondván, megfogta szélét ama képtelen nagy keszkenőnek, mely hátul majd
földig ért.
A kisasszony elpirult s féltében sietni kezdett.
Ne szaladj oly nagyon, Manczi! Hallod-e! mutasd meg nekem egyszer a
lábadat.
Boldog Isten! sóhajtá csendesen Manczi, garádicsonként növekedvén
félelme. Laczi pedig megkapta ruháját és egy keveset félre vonta, hogy
lábát megláthassa. A mint az atyám mondja! Hegyes papucs, bocskorszíjjal
felkötve. Kár, hogy te is viseled.
Manczi úgy sietett, hogy majd lélekzetéből is kifogyott.
De minek szaladsz oly nagyon, lyánka! Menjünk lassabban; s ezt mondván,
megfogta kezét és tartóztatta. Manczi elkiáltotta magát. Mi bajod, hogy
úgy kiáltasz? kérdezé az ifjú, s megrezzenvén, eleresztette a kezét. A
leány oly sebesen szaladt, mint a megijedt őzecske; ő pedig utána
sietvén, szüntelen arra kérte, hogy ne szaladjon. Manczi végtére
háromszor pihegvén ezen igéket: Hála Istennek! beomlott egy rundélába, a
hol felette sok urak és asszonyságok ültek.
Most már a sor az ifjún volt, hogy megijedjen. Átrepülvén tekintetével
környöskörül az egész társaságon, a kerek épületnek küszöbén megállott.
Manczi orczájából és ama tekinteteiből, melyeket az ifjú grófra vetett,
kiki láthatta, hogy ettől ijedt meg. Kérdezték, ugyan mi baja? de
lélekzete nem volt még annyi, hogy felelhetett volna. Csak az ujjával
mutatott az ifjúra, ki szemeit azonban egy pár gyermekre függesztette,
kik a rundéla közepén játszottak. Nagyon barátságosan mosolygott reájuk.
Ezek gyermekek? kérdezé végtére, ujjával reájok mutatván. Vizsga
tekintettel néztek reá mindnyájan. Majd azután szemeit meg-meg Manczira
vetette, ki egy ifjú embernek karjára akaszkodott volt s minekutána
rámosolygott volna, ismét a gyermekekre nézett.
Most már Manczi képes lett elbeszélni, a mi vele történt. Ez a legény,
úgymond, a víznek túlsó partján állván, különösen mosolygott magában s
egyszerre a vízbe ugrott. Én magamat elkiáltottam. Azután megállott
előttem s különféle bolondságokról kérdezősködött. Azt tartom, hogy – –
Itt ujjaival saját homlokára mutatván, értésére adta a társaságnak, hogy
az ifjút esztelennek tartja. Kiki közülök Laczira fordította szemeit, az
asszonyságok pedig elvonódtak félénken egész a rundélának túlsó
ajtajáig.
Hallod-e, ki vagy te? kérdezé egy ifjú legény, egypár lépéssel közelebb
menvén Laczihoz. Ez pedig rávetvén szemeit, átvizsgálta nyírt fejét és
aranyzsinóros ruháját és nem felelt.
Kicsoda vagy te? Öcsém! kérdezé tőle Rósafi Pál a viczispán.
Én Laczi vagyok, mondá az ifjú viszont és szemeit egyszersmind Manczira
fordította.
S hát itt mit keresel?
Nézni jöttem. – Ezek gyermekek? kérdezé újra s leült a földre a
fiúgyermek elejébe, ki reá hasonlóképen figyelmes lett. Alighogy ezt
mosolyogva ápolni kezdette, odajött hozzá a kis leányka is, kit ölébe
vett. Már az egyikre nézvén, már a másikra, könnybe borultak szemei
örömében.
Szereted a gyermekeket? kérdezé egy ifjú úr, gúnyoló tekintettel
közelítvén hozzá.
Okosabbak náladnál, mondá viszont Laczi, reátekintvén a földről.
És te ezt honnan tudod?
Nézd csak meg a ruhádat s ezeknek a ruháit; nyírt fejedet s ezeknek a
haját. A gyermekeknek el nem volt vágva a hajok.
Kár ezért az ifjú emberért, suttogta egymásnak egynéhány asszonyság.
Termete nem rút.
Megsajdítván ismét Manczit, felkelt és hozzá ment. A kisasszony
hátralépett előle. Manczi! mi rosszat cselekedtem én neked? kérdezé tőle
érzékeny szózattal. Úgy szeretlek, hidd el, mint az édes atyámat.
Erre a társaságnak tekintetei felderültek. Némelyek még nevetésre is
fakadtak. Kit szeretsz még mást közülünk? kérdezé tőle egy valaki.
Szelíd mosolygással a gyermekekre mutatván, ezeket! úgymond. Szeretném,
ha az enyémek volnának és ha Manczi volna az anyjuk.
Manczi elpirult és az egész társaság kaczagásra fakadt.
Manczi tehát neked tetszik?
Manczi nekem tetszik. Csak azt nem szeretem benne, hogy kopasz. Levette
tudniillik a kisasszony a fejéről a kalapot, mihelyt a rundélába beért.
Mondd meg nekem, kedves Manczim! így folytatta beszédét az ifjú, miért
nem hagytad lefüggni szép vállaidra hajfürteidet, mint én? És ebben a
hosszú farkú ruhában hogy tudsz járni?
Manczi elpirult és hallgatott.
Most már az ifjún kiki csodálkozni kezdett. Vajjon ki lehet? kérdezé
kiki a mellette állótól.
Ehetnél-e? Laczi! mondá neki az egyik ifjú legény és megkinálta egy
tányér piskótával.
Szomjan is vagyok, felelé Laczi, és így jobb, ha gyümölcsöt eszem, mint
kenyeret.
Gyümölcsünk nincsen.
Hisz amott tele vannak vele a fák. Ezt mondván, madár gyanánt felrepült
egy fára s legkarcsúbb ágairól körtét szedett. Megtömvén velök zsebeit,
oly sebesen mászott le róla, mint reá fel, s a legszebb körtékkel
megkinálta Manczit; azután mindenik gyermeknek adott egyet s a többit
magának tartotta, Manczi mosolyogva vette el tőle az ajándékot és
elpirult.
V.
Gróf Kaczajfalvi László a nagyvilágnak társaságában.
Alig ette meg az ifjú gróf az első körtét, hogy a kisasszonyt igéretére
megemlékeztetvén, Manczi! úgymond, te nekem meg akartad mutatni amott
azt a magas kőkunyhót. Jöjj tehát velem! Hidd el, nem bántalak; mert én
jó vagyok. Ezt mondván, kezével megkínálta.
Manczi az atyjára nézett; ez pedig nevetve intett neki, hogy tegye meg,
a mit tőle az ifjú kíván. A kisasszony tehát kezet adván neki, kivezette
a kertből. Utánuk ment az egész társaság.
Óh! kedves nagyságos uraim! mondja vala hangos szózattal a kert ajtaján
egy koldus.
Mi bajod? kérdezé Laczink, szemeit a koldusra meresztvén.
Hat gyermekemmel nincs mit ennem, kezdé panaszolni a szegény.
Micsoda? mondá viszontag az ifjú gróf nagy ámúlással. Hát teneked nincs
házad, kerted, szántófölded, melyből élhess?
Semmim sincs, kedves úrfim! Az utolsó szót csak nagy nehezen és azért
adta feleletéhez, mivel látta, hogy kisasszonyt vezet.
Manczinak kezét eleresztvén Laczink, nincs házad, úgymond, nincs
kenyered és szegény öreg ember létedre hat gyermeked van?
Némelyek a vendégek közül az öreg embernek azonban alamizsnát adtak.
Hallod-e, öreg! mondá neki végtére az ifjú rebegő és érzékeny szózattal,
eredj hamar és hozd ide gyermekeidet. Siess és térj vissza mennél
hamarább. Az atyám völgyébe vezetlek velük együtt; ott ellakhattok a mi
gunyhóinkban mindaddig, míg a tiéteket felépítjük. Van nekünk kenyerünk,
gyümölcsünk, tejünk és borunk; eleget ehetsz és ihatsz gyermekeiddel
együtt. Ezt mondván, megcsókolta az öreg koldusnak a kezét s
könyörületes mosolygással nézett még egyszer reá. Hajad már ősz, mint
Istóknak, a mi jó Istókunknak és mégis éhezned kell! Ezt én meg nem
foghatom. De miért nem panaszoltad előbb valakinek szükségedet?
Óh Istenem! hányszor panaszoltam én azt? De a szívek, kedves úrfim, az
emberi szívek nagyon kemények.
Hazudsz, öreg! kiáltá erre hevesen és meredt tekintettel az ifjú. Úgy-e
Manczi, hogy hazudik? Ezt mondván, Manczira tekintett és szemeit
könnyezni látván, minden bizonynyal hazudik, úgymond, mert Manczi sír.
De ezt az öreget, édes Manczim! és gyermekeit, akármit csinálsz, neked
nem hagyhatom. Tekörülötted sok is az ember; mi pedig völgyünkben csak
hárman vagyunk.
Hát a gyermekekkel mit csinálsz majd az atyád völgyében? kérdezé
Laczinktól egyik a vendégek közül, ki az egész jelenést érzéketlen
mosolygással nézte.
Megismerkedtetem őket a palántákkal és az állatokkal. Megtanítom őket a
földmérésre. Elbeszélem nekik, mikép támad az eső, a hó, a villámlás, a
mennydörgés? Nem únják ők el magukat azt fogadom. Megtanítom őket még
sípolni is.
Az egész társaság elbámult s egymásra nézett. Fúvod te a sípot? és
kottákból? kérdezték egyszerre egynehányan. Azalatt, hogy egy travért
hoztak, az öreg koldushoz fordulván Laczink, eredj, úgymond, jó öreg és
hozd el azonban gyermekeidet. Majd azután alsó ajakára fektetvén a
sípot, egynehány természetes járásokat fújt; végre pedig kottákból ezen
az eszközön oly gyönyörűen, oly kellemesen és oly érzékenyen játszott,
hogy nem győztek elegendőképen sem reá nézni, sem rajta csodálkozni.
Manczi erre kihozta a hárfáját s a mint rajta egynéhány akkordokat
kezdett játszani, az ifjú grófnak keze a síppal együtt lassankint
lelankadt. Énekelni kezdvén a hárfához a kisasszony, égő tekintettel
vizsgálta Laczink s egy székre melléje lebocsátkozott. Lehetetlen volt
az áriának végét kivárnia. Egyszerre megölelte, a hárfával együtt
magához szorította s érzékeny tűzzel felkiáltott: Manczim, édes Manczim!
A kisasszony elsikoltván magát, felugrott és édes anyjának karjai közé
szaladt. Laczi utána indúlt; de egy ifjú legény, a házi gazdának
messziről való atyafia, mellénél megkapta, e szókat dörögvén szeme közé:
állj meg! egy tapodtad se próbálj tovább menni! Az ifjú gróf
rámeresztvén szemeit, beteg vagy-e, úgymond, vagy más valami bajod van?
s ezt mondván, felette könnyen elvette melléről a kezét és félre lökte.
Erre a heves legény a grófot öklével mellbe taszította s azonnal ismét
neki szögezte öklét, hogy másodszor megtaszítsa. A grófnak vére arczába
emelkedett. Mit cselekedtem én neked, úgymond, te gonosz ember, hogy
engemet öklözöl? Ezt mondván, a második taszítást felfogta és a legényt
oly sebesen lekanyarította maga mellé a földre, hogy esni is alig
látták. Közelebb menvén azután Manczihoz, kedves Manczim! úgymond, te
némelykor előlem elszaladsz. Nem szeretsz talán úgy engemet, mint én
tégedet?
Most már a társaság át kezdte látni, hogy az ifjú grófnak helyén van az
esze és csak azt nem tudta megfogni, mikép jutott légyen ily
különösségekhez? A sok kérdések után kivették végtére belőle, hogy ő
gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia, ki tizennégy esztendő előtt a világot
három esztendős fiacskájával elhagyván, a magányosságba vonult. Majd
azután új kérdések által elég hihetőképen kitanulták azt is, hogy fiának
az öreg gróf különös nevelést adott. Ezek meglévén, arra akarták venni,
hogy a Viczispán házánál háljon, mivel a nap már alkonyodni kezdett; de
erre mindaddig rá nem állott, míg meg nem igérték neki, hogy Istóknak
hírt adnak, kinek miatta való aggódásait átlátta. Manczi végtére egy pár
jó szóval és egy pár szives tekintettel rábírta, hogy édes atyjának, a
Viczispánnak kérését teljesítse.
Könnyen meggondolhatjuk magunkban, hogy este elég okot talált még
Laczink arra, hogy az embereknek bolondságain nevessen és hogy elég okot
adott viszontag arra is, hogy őtet a társaság megnevesse. Az asztalnál
Manczi mellett ülvén, nem győzött elegendőképen az ételeknek sokaságán
csodálkozni, melyeket az asztalra tettek s melyeknek legnagyobb részét
ehetetlennek találta. Felkelvén tehát, hozott magának egy asztalkáról
gyümölcsöt, melyhez kenyeret evett és egy kevés borral vegyitett vizet
ivott. Alig ült az asztalnál fél óráig, hogy sok nevetése után felugrott
s egyiket a szolgák közül megszólítván, én már jól laktam, úgymond; most
ülj le te és egyél. Az inas majd elkaczczantotta magát; a gróf pedig
erővel oda tolta, a hol üres helyet hagyott és minden bizonnyal rá is
kényszerítette volna a leülésre, ha mindnyájan egyenlő szózattal nem
bizonyították volna, hogy az inas már evett. Megkerülgette azután az
asztalt s mosolygással nézte a pompát, mely rajta ragyogott.
A viczispánnak kérdésére, mikép tetszenek neki mindezek? Ti, úgymond,
valóban unalmas emberek vagytok és ha Manczi nem volna, már én régen az
én öreg Istókomhoz visszatértem volna. Édes Manczim! így szólt ismét a
kisasszonyhoz, megczirógatván arczát: mikép lehetsz te oly balgatag,
mint ezek az emberek? Ha én neked volnék, tudod-e, mit csinálnék?
Nos, mit csinálnál tehát? kérdezék egyszerre többen, míg Manczi csak
lopva nézegetett reá.
Felkelnék, oda vetném a fejemről ezeket a czifraságokat, testemről ezt a
csodálatos öltözetet, kezemet oda nyújtanám Laczinak s elmennék vele az
ő atyjához, az ő szerencsés völgyébe.
– És hát ott azután mit csináljon? – kérdezé egy faunus ábrázatú, vastag
és vén legény, Potrohosi Péter, Manczi anyjának a bátya.
Mit csináljon? felelé a gróf; okosabb dolgokat, mint te egész életedben
csináltál. Halljad csak Manczi! mily boldog volna nekünk ott életünk.
Reggel, minekutánna én a forrásnál megfürdenék, felköltenélek egy szép
áriával a sípomon, hogy te is megfürödj. Azután együtt mennénk a kertbe.
Te nekem virágokat öntözni segítenél; én pedig az egész völgyből
összeszedném számodra a legszebb gyümölcsöt. Egész nap muzsikálnánk,
dolgoznánk és énekelnénk. Este legszebb darabjaimat fújnám a sípon, míg
el nem aludnál.
Nagy kaczagásra fakadt az egész társaság, Manczi pedig elpirulván,
lesütötte szemeit és magában nagyon bosszankodott, hogy a mit Laczi
mond, azt a társaság mind nevetségesnek találja.
Még az asztalnál feltették volt magokban némelyek, hogy Laczit oly
ruhába öltöztetik, melyet a nagyvilágnak szokása szépnek tett. De
bármennyit fáradoztak is, rá nem bírhatták mindaddig, míg Manczi egy
esedező tekintetet nem vetett reá. Elvezették tehát egy mellékszobába s
felöltöztették egy huszárhadnagynak katona ruhájába. Visszaérkezvén vele
a társaságba, a dámák részint barátságos főhunyorítással, részint
pislogó tekintettel, részint kellő mosolygással fogadták.
Manczi felette nagyon elpirúlt s mikor első tekintetét rá vetette, égni
érezte arczát. Nemes egyenességgel állott előtte a karcsú, magas és
izmos ifjú. Hosszú barna hajának fodrai szép rendetlenséggel folytak le
vállaira. Egyik kezével a kardot tartván, jobbját oda nyújtotta
Manczinak, kire nagy és tüzes szemei barna szemöldökeik alól szeliden
mosolyogtak. Lehetetlen volt, hogy a legényre sokáig nézzen. Szemérmes
szemeit a földre sütötte. Manczim! édes Manczim! Ezen igékkel közelített
hozzá, feléje nyujtván kezét. Oda nyujtotta kezét Manczi is, a nélkül,
hogy tudta volna, mit cselekszik? Azonban másik karjával átfogta
Manczinak a derekát s magához vonván, arcza elébe hajtotta le arczát,
hogy közelről nézhessen szeme közé. Manczi még vissza sem vonhatta
arczát az övétől, a mint Potrohosi, ki a tréfát nagyon szerette és
sógoránál magának, mivel Manczit örökösének választotta, mindent
megengedett, nagy kaczagással felkiáltott: brávo lányka! Engem úgy
segéljen, mindnyájunk láttára megcsókolja a legényt! Ettől az ifjú
vitéztől vegyetek magatoknak példát, legények! Ez ért ám igazán az
ostromhoz.
Manczinak szemei könnybe borulván: Urambátyám engemet ok nélkül kínoz,
mondá Potrohosinak, a ki szinte tele torokkal nevetett.
– Kicsoda? – kérdezé Laczi; ez a dagadt ember kínoz tégedet? Egy pár
könnyecskét látván Manczi arczán legörgeni, még sírsz is miatta? úgymond
s Potrohosit megfogván hirtelen kezénél, egész az ajtóig forgatta maga
előtt s végtére széles hátának szögezvén mind a két kezét,
megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón a szobából, azután pedig a
kapun a mezőre és kizárta. Nyerítő kaczagás kisérte ki Potrohosit s
egészen elnyomta szitkait, melyeket fél nevetve és fél bosszankodva
pökdösött az ifjúra. Így múlt az este kaczagás és szüntelen nyájaskodás
között. Csak Manczi lett mindenik szempillantással komorabb és
csendesebb. Valahányszor Laczit kinevették, mindannyiszor ő elpirult és
a nevetés tárgyára lopva tekintgetett. Bármily gorombául kínozta is
bátyja, kinek végtére Laczink a visszajövetelt megengedte, csak rajta
kapatta magát mégis vagy tízszer ezen este az ifjúnak gondatlan és
egyszersmind bámuló vizsgálásain.
Laczinak olyan ágyat vetettek, a minőt maga kivánt s mely hasonló volt
ahhoz, melyhez völgyében szokott. Lefeküdvén, két egész óráig nem
hagyták aludni képzésének ingerrel teljes rajzolatjai: elszenderedvén
pedig, gyönyörű álomképek lebegtek körülötte. Valamint virrasztásában,
úgy álmaiban is, Manczi volt a fő kép. A hajnalnak első sugara nyitva
találta már szemeit s egész életében ma történt legelőször, hogy ébren
lévén, az ágyban maradt. Könyökére támasztván fejét, átvizsgálta a múlt
napnak történeteit, s majd nevetett, majd elkomorodott, majd könnybe
borúltak szemei, a mint képzése ennek vagy amannak a tárgynak
megújításába merült. Áh! sóhajtott fel végtére fennszóval: ma már
Manczit el kell hagynom! Erre Potrohosi felébredt, ki magának kikérte
volt, hogy Laczinkkal egy szobában hálhasson. A tréfás vén legény közt
és a mi természetes ifjú grófunk között csakhamar fontos beszélgetés
támadt, melyben Laczink minden tartóztatás nélkül megvallotta, hogy
Manczit jobban szereti, mint kedves Istókját, sőt még mint saját atyját
is. Természetes kifejezései amaz indulatoknak, melyeket Laczi magában
érzett, Potrohosit jó kedvre ingerelték. Máris gondolkodni kezdett ő ama
lepcsességekről, melyeket vele űzni fog és ama szégyenítésekről,
melyekkel Manczit kínozni fogja, kit csúfságból szent Viczlipuczlinak
nevezett, mivel kétes értelmű beszédjeire teli torokkal nevetni nem
akart. Azt várta ő még este Laczinktól, hogy nem könnyen hagyja majd
magát Manczitól elválasztani; a mi neki sok alacsony tréfára adott volna
alkalmat. De meg kellett volna neki azt gondolni, hogy a természetes
ember nem szemtelen. Mert ha a természet az oktalan állatoknak
tökéletesebb épületü nemeit a szemérmetességgel felékesítette, a mint a
nőstény majomban és az elefántnak mind a két nemében tapasztaljuk, mikép
volna lehetséges azt magunkkal elhitetni, hogy e szép erkölcsöt az
embertől megtagadta? Csak a romlott nevelésü városi ember fosztja meg
magát e kellemes adománytól, ki még gyermekségében a sok rossz példa
által természetlenségekre ragadtatik.
[Illustration: Potrohosit megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón
a szobából.]
VI.
A két szerelmes a kertben, Potrohosi pedig a lesben.
Potrohosi ezeket meg nem fontolván, arra akarta Laczinkat bírni, hogy
menjen be Manczihoz, mielőtt felkel. Bezzeg Laczi, úgymond, nem volna ám
bolondság, Manczit felverni s ezt mondván, öltözködni kezdett.
Manczit felverni? felelé az ifjú. Van-e neked eszed, te eleven bálvány?
Hisz azonkívül, hogy ez nem illik, Manczi is felijedne és reám méltán
megharagudna.
Ne légy oly balgatag, kérlek! mondá viszontag Potrohosi. Ha én veled
vagyok, az illendőséget meg nem sérted. A mi pedig a felijedést illeti,
nem szükséges, hogy nála lármát üss. Költsd fel csendesen és hívd el
magaddal a kertbe.
Potrohosinak az volt egyedül a szándéka, hogy ezen ártatlan költésből
okot vehessen húgának kínzására. Laczink tehát hamar felöltözött és
Potrohosi után csendesen Manczi ajtajához lappangott, mely be volt
zárva. A vén legény, nem akarván igyekezetével felhagyni, különféle
kulcsokat hordott össze, melyek közül az egyik a kisasszony szobáját
végre megnyitotta. Csendesen vitte ő ezt végbe s Laczinkat betolván, az
ajtót utána ismét bezárta. Az ifjú a lebocsátott kárpitok miatt
homályosnak lelvén a szobát, azt pedig, hogy Potrohosi be nem ment vele,
illetlen csalárdságnak nézvén, az ajtótól szólítgatta Manczit
egynehányszor, hogy felkelvén jőjjön vele és vastag bátyjával a kertbe.
Szavát mindenik felszólításnál feljebb és feljebb emelvén, Manczitól
pedig semmi feleletet nem vehetvén, végtére fennszóval szólította meg, a
min Potrohosi az ajtón kívül nem győzött eleget nevetni. Ennek
biztatására elment azután az ágyhoz és Manczinak hűlt helyét találta.
Sok édes álmodozásai után, melyeknek fő tárgya az ifjú Kaczajfalvi volt,
korán felébredvén, oly teli volt szíve, hogy a szűk szobában nem
maradhatott. Felkelt tehát s éjjeli köntösére egy könnyű palástot
vetvén, kiment az illatozó kertnek szabad levegőjébe és ott egy
galyfödél alatt a hantszófára dőlt.