MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta
MIKSZÁTH KÁLMÁN
1. KÖTET
GRÓF KACZAIFALVI LÁSZLÓ
avagy
A TERMÉSZETES EMBER
Irta
VERSEGHY FERENCZ
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911
[Illustration]
GRÓF
KACZAIFALVI LÁSZLÓ
AVAGY
A TERMÉSZETES EMBER
EGY IGEN MULATSÁGOS TANÚSÁGOKKAL BŐVELKEDŐ TÖRTÉNET
IRTA
VERSEGHY FERENCZ
KŐSZEGHY-WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
Mikszáth Kálmán, a «Magyar Regényírók» szerkesztője meghalt, mielőtt a
vállalat befejeződhetett volna. Úgyszólván utolsó munkája volt a
gondoskodás erről a vállalatról, a melylyel nagyon szeretett
foglalatoskodni. Az összes kötetek sajtó alá rendezésével még el tudott
készülni, úgy hogy a kötetek, bár halála után, de teljesen az ő
szerkesztése szerint jelennek meg. A bevezető életrajzokat azonban már
nem készíthette el. Verseghybe belefogott, csaknem teljesen meg is írta;
ezt a töredékét, mely a nagy írónak legutolsó kézirata, közöljük e kötet
élén, kiegészítve a szükséges pótlással. Eötvös Józsefhez, Gyulai
Pálhoz, Gárdonyi Gézához, Werner Gyulához, nem különben Mikszáth
Kálmánhoz _Schöpflin Aladár_ írja a bevezetéseket.
VERSEGHY FERENCZ.
1757–1822.
Verseghy nemes családból származott. Hogy az akkori nemes családok
milyen karban voltak, az jelezte, hogy milyen pályára léptek a fiaik. A
gazdag ember katona lett, hogy új fényt szerezzen a czímernek, vagy
esetleg még egy ágat hozzá. A normális vagyonú fi esküdtségen,
aljegyzőségen kezdte a megyénél. Pap pedig csak a szegény lett, a ki
feláldozta magát a nőtelen életre, hogy többi testvérein valami jó papi
stallumon segítsen.
Hogy a mi Verseghynk klerikus lett, mutatja vagyontalanságát. 1757-ben
született Szolnokon, hol apja sótiszt volt. Félénk természetű, könyveket
búvó szelid fiú volt s jeles bizonyítványokat hordozgatott haza korán
megözvegyült s újból férjhez ment anyjának. Huszonegy éves korában a
Pálos barátok közé lépett és a mária-nostrai klastromban tölté újoncz
éveit, mialatt folyton tanult és tanult. Nincs az ismereteknek az az
ága, a melybe ő bele nem kóstolt. Hozzá fogható politikai irodalmunkban
csak Brassai Sámuel volt. A magányt, az elvonultságot kereste s
viszontagságteljes, hányatott pályában volt része, nem olyanban, mint
egy baráté, de olyanban, mint egy zsoldos katonáé.
Életéből mintegy azt a tanuságot lehetne levonni, hogy «nem jó sokat
tudni». A sok tudása rontotta meg életét s akadályozta diadalmas
sikerekben. Csupán a nyelvekből jól írt és beszélt latinul, németül;
munkái is maradtak ezeken a nyelveken, jártas volt továbbá a görög és
zsidó nyelvben, folyékonyan beszélt angolul és horvátul. (Mondják: egy
hét alatt képes volt valamely nyelvet megtanulni.) Azonfelül minden
tudományt művelt a mathézistől kezdve az éneklésig s a hárfa pengetésig.
A «bolygó papban» (így nevezték pályatársai) nem az a bohém
állhatatlanság lakozott, a mi Csokonaiban vagy Csermákban, nem a vesania
bizonyos neme, többnyire a körülmények ereje szakítá meg külömböző
foglalkozásait, mielőtt azokba belemelegedhetett volna.
Pappá szenteltetvén, ügyelő lett a nagy-szombati konviktusban, a
szerzetbeli növendékeket pedig a görög és zsidó nyelvre tanította.
1782-ben Pestre került s ha már itt volt, fecske röptében elvégezte a
bölcsészetet is. Majd megint Pozsonyba küldték ügyelőnek, a hol a zene
művelésére adta magát, különösen az akkori édeskés idők legkedvesebb
hangszerén, a hárfán jeleskedett.
A következő évben visszahítta szerzete Pestre, hol a Pálosok egyházában
az akkori híres predikatorral, Kissel, vasárnaponkint felváltva
tartottak szent beszédeket. Verseghy szónoki talentuma nagyban hódított;
a templom, ha ő beszélt, a zsufolásig megtelt _magyarokkal_, holott
akkor Pest és Buda együttvéve sem adott ki egy templomnyi magyart;
vidékről jött be bricskákon, hintókon a nemesség, egész szekértáborok
támadtak a templom táján.
E közben eltörülték a szerzetét, mire a tábori lelkészetre adta magát s
a budai tábori papfőnök mellett mint titkár indult új pályának.
Változatos élete sok mindenféle környezetbe viszi. Mint a méh, mely
minduntalan más-más méhesbe jut, sok rétnek sokféle virágjából szedi a
mézet. A falombok meséket súgnak neki az Ó-Buda fölötti kis-czelli
katonalakban, a levegőben melódiák és füttyök röpködnek, mint szárnyas
giliszták. Verseket ír, zenét költ, sőt énekel is. Nincs a művészi és a
szellemi foglalkozásnak az az ága, a melylyel ne próbálkoznék s ezzel
forgácsolja el erejét.
Első versei 1787-ben a bécsi «Magyar Muzsában» jelentek meg, de nem igen
tettek jelentékenyebb hatást. Úgy látszik, maga se bízott bennök, mert
csak a kezdő betűit írta alájok. A nyelv határozottan könnyebb, simább,
folyamatosabb és pallérozottabb, mint elődei verseiben, de nem sok
gonddal vannak írva. Uszkál ugyan bennök egy-egy szép gondolat vagy
valamely elmésség, de vannak egészen lapos versek is. Válogatás nélkül
szedi rímbe, a mi eszébe jut. Nem irtózik a sikamlós themáktól sem;
_Lekvári Örzse_ pl. annyira obscén verses történet, hogy mindeddig nem
lehetett lenyomatni.
1790-ben «A világnak közönséges történetét» írja le Millot után.
Szindarabokat fordít Kotzebuetól. Széptani értekezést «Mi a poézis és ki
az igazi poéta?» czímen ír. A magyar nyelvről és annak dialektusairól
latin munkát ad ki Pesten 1793-ban. Valóságos lázzal dolgozik s már-már
figyelmes kezd lenni reá a közönség, midőn 1794 decz. 10-én éjjel
elfogják mint részest a Martinovics összeesküvésben. Fővétke, hogy a
Marseillaiset magyarra fordította s egy izgató horvát dalt muzsikára
tett át.
A királyi és a hétszemélyes tábla halálra itélte, de csakhamar kegyelmet
kap s mintegy kilencz évet tölt el részint Kufsteinban, részint Grátzban
és Brünnben a börtönben. Ezalatt is folyton tanul, jegyez és új műveket
ír. Egy egész sereg _börtönben született_ munkával szabadul ki a
fogságból. «Rikóti Mátyás», «Magyar Aglája», továbbá «Nagynevezetű és
nagytekintetű Kolomposi Szarvas Gergely úrnak mostoha ükömről kedves
urambátyámnak vig élete és nevetséges vélekedései».
*
A «Kolomposi Szarvas Gergely» 1805-ben jelent meg; komikus regény, laza
szerkezetben, de sok jó komikai vonással. Csakhamar utána, 1808-ban
egyszerre két regényszerű művel lépett elő. Az egyik a «Báró Külneki
Gilméta kisasszony és Aranypataki György. Eggy érzékeny történet a
legújabb időkbűl». A másik a «_Gróf Kaczaifalvi László avvagy A
természetes ember_. Egy igen mulatságos tanúságokkal bővelkedő
történet». Ez utóbbit kapja az olvasó e kötetben. Külföldi hatások
alapján, külföldi minták nyomán készült művek, a XVIII. század franczia
irodalmának, főleg Rousseaunak és Voltairenek eszmeköréből, de –
különösen a _Természetes Ember_ – sok tekintetben önálló
gondolkodásmóddal, a mely Bessenyeiékhez képest jelentékeny haladást
jelent irodalmunk önállósodása felé. 1812-ben _Vak Béla_ királyunkról
adott ki egy «románczos rajzolatot», a mely azonban nem mérhető előbbi
regényeihez. Mint regényírót nem méltatta őt érdeme szerint sem kora,
sem az utókor s csak legújabban kezdenek az irodalomtörténetírók
figyelmet fordítani munkásságának ez irányára, a melyben ha nem alkotott
is maradandót, korának magyar szinvonalát mindenesetre meghaladta.
Életének vége keserű nyelvészeti polemiákban telt el, melyeket Révaival
és híveivel folytatott. Egyébként elvonultan élt budai házacskájában.
1822-ben halt meg.
I.
Az öreg gróf remete akar lenni.
Nem, nem, szent Természet! felkiáltott egyszerre az öreg gróf
Kaczajfalvi János, szemeit az égre emelvén; itt a te együgyű és
gyönyörködtető szépségeidnek csak egyikét se idomatlanítsa meg a
szemfényvesztő mesterség; és ha az egész világon senki sem szentel neked
oltárt, szentelek én itt egyet e kies magányosságban. Itt választok
magamnak a te öledben lakást, távol azoktól a szörnyektől, a kik magokat
embereknek nevezik.
Így szólott a gróf, s ledőlvén egy hantos halomra egy régi tölgynek
árnyékában, érzékeny szemmel tartotta kis fiát, ki egy lepke után
szaladozott, mely körülötte repdesvén, minekutána egy darabig már ide,
már amoda csalta maga után, végtére sebesen felemelkedett, s a hegyek
közé eltünt. Utána nézvén komor tekintettel egy ideig a gyermek, azután
atyjához fordult, s kis kezével arra mutatván, a merre a lepke elrepült,
annak a kis madárnak, mondá, nincs esze!
Olyanok a világnak örömei, mondá az atya. Körülöttünk lebegnek
szüntelen, már erre vonnak bennünket maguk után, már meg amarra, s mikor
utánuk kapunk, elenyésznek, s elhagynak bennünket minden reménység
nélkül.
Meredt szemmel hallgatta atyját a gyermek, s azt gondolta magában, hogy
csak megfogná ő még is azt a kis madarat, ha visszajönne.
Az öreg Kaczajfalvi, gazdag gróf létére, nagyon szerencsétlen ember
volt. Barátjai megcsalták, egyenesszívűségével tudta nélkül némely
alacsonyságokra visszaélvén. Egy szerencsétlen, kit ő a nyomorúságnak
iszonyú mélyéből feleségestől, gyermekestől kiragadott, hamis hitet tett
le ellene, s csak egy hajszálon múlt, hogy jótevőjét becsületétől és
minden jószágától meg nem fosztotta. Testvéröccse, kit fia gyanánt
szeretett, meg hagyván magát venni ellene, esküdt ellenség gyanánt
dolgozott czinkostársaival végső romlásán. Elkeseredvén tehát, letette
ragyogó tisztségét, s jószágára költözvén, egy gyönyörű, de szegény
kisasszonynak hitves karjai közt hamar elfelejtette az áruló világnak
alacsony bosszúságait. Ez neki László fiát szülte, mire ő viszontag
hitvesét szép jövedelmű özvegyüléssel megajándékozta, szentül fogadván,
hogy kívánságainak legkisebbikét sem hagyja teljesítés nélkül. Ezen
asszonyság, kinek megelégítése a grófnak legbuzgóbb gondja volt, hű és
érzékeny férjét gyalázatosan elhagyta. Elszökött ő egy gazemberrel, egy
franczia lovászszal, ki országunkban egy elszegényedett Marquisnak neve
alatt majd idegen nyelveket, majd jövevény tánczokat tanítván, végre a
grófnak házába mint nevelő becsúszott. Alacsonyságait azzal fejezte be
az asszony, hogy magát a világ előtt szépíteni akarván, férjének nevét
még ocsmány rágalmazásokkal is megmocskolta.
Átok! kiáltja vala a gróf keserves bosszúságában, mikor feleségének
gonoszságát meghallotta, iszonyú átok annak a fejére, a ki gunyhóját
legelőször más ember gunyhója mellé építette. Bezárkozott azután, s mély
magányosságban töltött egy egész hónapot, a nélkül hogy házából kilépett
volna. A hónap végével megjelent ugyan ismét a faluban, de csak
keresztül menvén rajta jószágának legvadabb erdejébe, hol mellében az
embergyűlölést naponkint nevelgette. Itt egyszer idestova tébolyogván,
végtére egy völgybe jutott, mely három magas hegy között feküdt,
melyeknek bérczei sűrű fákkal és még sűrűbb bokrokkal voltak benőve.
Titkos borzadással lépett ő be ennek a völgynek hűs homályába, s
letelepedett a patakocskához, mely a meredek kőszikláról tiszta kristály
gyanánt lerohanván, s minden akadálynál híg gyöngyökből álló bokréta
gyanánt felszökvén, végre a laposon tovább andalgott. Végén a völgynek
szorosabban vonódtak össze a hegyek, melyek között feküdt, s egy
kősziklához ragaszkodtak, mely meredeken és magasan nyúlt fel az égbe.
Ama fél keréknek tetején, melyet e hegyek formáltanak, felette vastag
tölgyfák állottak, melyeknek ágai egymásba fonódván, szép, magas és hűs
ernyőt képeztek. Ezen ernyő alatt a mohos kősziklára könyökölt a gróf, s
mellette folyván a csörgő patakocska, elméjét a múlt időkről való
csendes álmodozásba szenderítette.
Elválok, egészen elválok ezektől az utálatos emberektől, mondja vala
ezen szempillantásban teli kedvetlenséggel, s tekintetét egyszersmind
erre az elzárt völgyre függesztvén. Minekutána figyelmesen megvizsgálta
minden részét, végre lassacskán felkelt és szemeit újra majd a két felül
álló meredek hegyre, majd a völgy végén álló kősziklára, majd a felette
függő ernyőre vetegette. Itt, úgymond végtére, itt akarok meghalni. Ezt
a pusztaságot a természet az én számomra alkotta, megcsalatkozott
szerencsétlen szívemnek menedékhelyül. Itt akarok meghalni!
Ezzel haza szaladt, munkásokat fogadott és két hónap alatt a házat
felépítette. Tisztességes volt ez és igen alkalmas, csak egy
contignatióra, hátul a völgyben a magas kősziklánál. Szobái kevesek,
külső falai pedig részint lúggal, részint jó illatú szulákkal voltak
befedve. A kellemes kert, teli árnyékos és tekervényes ösvényekkel, teli
virágokkal és balzsamos illatú növényekkel, teli lombernyőkkel és
kedvesen zöldelő csemete-házacskákkal, a völgynek déli részén vonódott
le a három hegynek nyílásáig. Közepén folyt keresztül kerengősen a patak
egy nagy és mély víztartóba, melyet friss vízzel megtöltvén, egymásba
nőtt bokrokból álló födél alatt elvégre a völgyből kiosont.
Az egyik szobában könyvek voltak és egy kulcsczimbalom; a másikban a
gróf lakott kis fiával; a másik kettő hálószoba volt, az egyik pedig a
szolgáé. Egy mulatóház a kertben, egy tekeasztal a házban, kőboltozatok
köröskörül a völgyben, melyek a kert felé oszlopokon állván, nyitva
voltak: ezekből állott az egész készület a grófnak magányos életére. A
völgynek északi részén egy szép mezőt szabott ki egy pár tuczat juh
számára legelőnek. Feltette azonkívül magában, hogy egy pár agarat is
tart, melyekkel nyulászni lehessen. Embergyűlölése pedig arra bírta,
hogy a hegyeknek tetejét köröskörül teli plántáltatta kökénynyel,
csipkével, galagonyával és mindenféle tövissel, melyekből eleven és
áthathatatlan sövény lett. A völgynek ajtaját sűrű ágbogak takarták el,
melyhez az összenőtt ágak alatt tekervényes ösvény vezetett, s mely
szüntelen be volt zárva. Egy csengőcske, melynek drótja az ajtón kívül
függött, adott a grófnak mindenkor jelt, mikor vele jobbágyainak
valamelyike beszélni kívánt.
E készületek megtétetvén, összehivatta még egyszer falujának lakosait és
jószágainak árendásait. Én titeket elhagylak, mondja vala az utólsóknak;
de jaj annak közületek, a ki jobbágyaimnak valamelyikét nyomorgatni
merészeli. A legkisebb igazságtalanságot úgy fogom nézni, mint
gyilkosságot. Azután jobbágyaihoz fordulván, ti pedig, úgymond, éljetek
békességben és feljebbvalóitoknak úgy engedelmeskedjetek, mint nekem.
Közel van hozzátok jövendőbeli lakásom; ha valakinek közületek panasza
lesz, jőjjön hozzám, csengessen a kert ajtaján, s atyát fog bennem
ezentúl is találni. Bármily kicsiny legyen is a rövidség, melyet nektek
árendásaim okoznának, folyamodjatok hozzám fiúi bizodalommal. Eltökélt
akaratom, hogy boldogok legyetek, ha mindjárt uratok nem boldog is.
Ezt mondván, kihozta kastélyából három esztendős fiát s új lakásába
vitte. Jobbágyainak könyhullajtásai és szíves áldásai követték
magányosságába. Az Úr Isten áldja meg a mi jó Urunkat! kiáltják vala
utána a magasabb helyekről be a kertbe. Lassan-lassan csendesség
támadván a gróf körül, s a magányosságban való gyönyörködést mélyebben
kezdvén érezni, térdre esett, s felemelvén kezeit: Szent természet!
úgymond, a te kebeledben akarok én itt élni és halni, messze azoktól a
szörnyektől, kik magukat embereknek nevezik. E rövid igékből
elegendőképen ki lehet venni az öreg grófnak eltökélt szándékát.
Feltette ő magában, hogy a világtól egészen elválik, melyet legiszonyúbb
zavarnak, legrettenetesebb mélységnek tartott. Feltette magában azt is,
hogy egyetlen egy fiából természetes embert nevel, semmivel sem
ösmerkedtetvén meg, a mit a városi társaságok kigondoltak.
Magányosságban akarta a gyermeknek szívét és eszét formálni. Természet!
így szóllott ő magában reggelenkint, tégedet tisztellek én ezentúl, mint
egyetlen anyánkat, dajkánkat és vezérünket. Ezt pedig azért mondotta
magában minden reggel, hogy magát feltett szándékában naponkint
megerősítse, mely kiváltkép oda czélozott, hogy ama parányi környékből,
melyben lakott, a mesterségnek mindennemű szüleményeit egészen
számkivesse.
II.
A természetes nevelés.
Tömve lévén a grófnak feje az újabb filozófusoknak amaz
elmefuttatásival, melyekkel az emberi nemzetnek természetes állapotját,
minekelőtte polgári társaságokba összevonódott volna, lerajzolják;
valamint a régi poétáknak agyaskodásaival is, melyekkel az emberi
nemzetnek gyermekkorát mint legboldogabb aranyidőket magasztalják;
könnyű volt neki arra a gondolatra jutni, hogy fiának természetes
nevelést adjon, mely nélkül nevedéke, az ő itélete szerint, boldog nem
lehetett. Meg nem gondolta ő, hogy az embernek természetéhez tartozik a
tökéletesedésre való hajlandóság és ama sorsának jobbítására késztető
ösztön, mely őtet az oktalan állatoktól megkülönbözteti és hogy erre
nézve az emberi nemzet soha az úgynevezett puszta természetes állapotban
nem élhetett, sem együgyű gyermekkorában örökké meg nem maradhatott.
A nevedék grófocskának első gyermekesztendeiben tűrhetőképen ment a
dolog még a faluban a természetes neveléssel; mirenézve a gróf erősen
feltette magában, hogy a völgyből, melybe most átköltözött, a
nagyvilágban szokott módosságot és udvariasságot egészen kiirtja. Első
reggel, mely neki e magányosságban világított, behívta magához és imígy
szólította meg Istók nevű régi szolgáját: Hallod-e Istók! ezen
szempillantástól fogva megszűnik köztünk az úr és a szolga. Nekem erre
fontos okaim vannak és te engemet felette nagyon lekötelezel, ha egészen
elfelejted, hogy urad vagyok. Érted-e Istók?
A mint parancsolja gróf uram, felelé Istók egy főhajtással.
Én tetőled sem a gróf uram nevet nem akarom hallani, sem a főhajtást
látni. Érted-e Istók?
Az öreg embernek ismét a nyelvén volt már ama felelet: a mint
parancsolja gróf uram! és feje ismét előre kezdett hajlani. Amazt
elnyelte, a kezdődő főhajtásból pedig testét sem előre, sem vissza nem
merte mozdítani.
Értetted-e Istók! a mit mondtam? Te itt az vagy, a mi én vagyok. Kis
fiam még gyermek és így nekünk engedelmeskedni mindaddig köteles, míg mi
neki szolgálatot tenni kénytelenek vagyunk. Ezen szempillantástól fogva
nem vagy szolgám és én tégedet minden kötelességtől felszabadítalak.
Érted-e Istók?
Értem! felelé a szolga piruló orczával, mivel a gróf uram név, melyhez
nagyon hozzá volt szokva, ismét nyelvére akart jönni.
Ülj tehát ide mellém, Istók! együk meg együtt a reggelit.
Az öreg ember sokáig vonakodván, a grófnak egynehány kénytelenítése után
leült, s azt kívánta magában, hogy bár inkább sánczmunkán a
számkivetésben volna. Izetlenebben soha sem evett még egész életében.
Hallod-e Istók! az én nevem Kaczajfalvi, a tiéd Istók, a fiamé Laczi.
Valamint én neked azt mondom: Te! úgy te is nekem azt mond: Te!
Istóknak verítéke nagy csöppekkel tolódott ki homlokából.
No s hát Istók! mondd meg, mi nekem a nevem?
Az úrnak a neve – kezdé felelni az öreg szolga.
Ostoba! mondá viszontag hevesen a gróf, _a te neved_! így beszélj velem,
nem pedig: az úrnak a neve. _Te_ vagyok én neked, valamint te viszontag
nekem.
Az öreg Istók szégyenletében elpirult s nem mert a grófra egyébkép,
hanem csak oldalvást és lopva tekinteni.
Istók! meg ne haragíts! Azt akarom én, hogy te itt szintolyan úr légy,
mint én. Ne hadd magadnak a dolgot ezerszer mondani. A te akaratod itt
szintúgy teljesedjen, mint az enyém! Lemondok ezentúl fogva minden
uraságról, melyet nekem magadra adtál. Nem akarok náladnál több lenni,
és így átlátod, hogy te engemet szintúgy illethetsz te névvel, mint én
tégedet.
Erre Istók minden bátorságát összekaparítván: Gróf uram tehát engem
ezentúl semmire sem akar kényszeríteni? és én azt cselekedhetem, a mit
akarok? kérdezi vala halk szózattal.
Kezded már egyszer a dolgot érteni? Akarj, cselekedj, a mit tetszik!
Szabad vagy vele.
Én tehát ezen szempillantástól fogva _gróf uramnak_ akarom az urat
nevezni, nem pedig te névvel illetni.
Takarodj szemeim elől, balgatag ember! mondá hevesen a gróf.
Soha Istók gyorsabban nem engedelmeskedett, mint ennek a szónak.
Felugrott azonnal és kiszaladt a konyhába.
Az öreg gróf megfontolván a dolgot, könnyen átlátta, hogy ha szolgájának
teljes szabadságot akar adni, arra sem kényszerítheti, hogy őtet úgy ne
híjja és nevezze, a mint neki tetszik. Más módokról gondolkodott tehát,
melyekkel Istókból természetesebb embert faraghasson. Saját házától nem
messze építtetett neki egy módos és szép házacskát, csináltatott bele
szinte oly együgyű és jó házi eszközöket, mint az övéi voltak, s neki
ajándékozta a völgynek felével együtt pecsétes írás által. A mint tehát
a házacska elkészült, bevezette szolgáját a gróf és kezébe adta az
írást, melyben még tőkepénzt is ajándékozott neki a végből, hogy
szabadságát állandó lábra emelje. Istók az írást olvasván, saját
szemének is alig tudott hinni, s könyes tekintetét majd a papirosra,
majd a grófra függesztette. Hallod-e, Istók uram! mondá végtére a gróf;
látod ebből, hogy a sors minket szomszédoknak tett. Megengeded-e, hogy
némelykor meglátogassalak? Istók meg nem tudván választani, ha szivéből
beszél-e a gróf, vagy csak csúfolja? minden felelet helyett az asztalra
vetette az írást, és a grófot az új házacskával együtt ott hagyván,
előbbeni szobájába ment. Csak nagy nehezen vehette a gróf arra, hogy az
új lakást ajándékban elvegye; ezt pedig végbe vivén, nagyon reméllette,
hogy Istók a szolgát lassankint elfelejtvén, úgy fog vele élni és bánni,
mint jó barátjával.
A grófnak egyéb igyekezetei, melyekkel az emberektől, kiket gyűlölt,
egészen elválni és a puszta természetnek állapotjába visszatérni
iparkodott, szinte oly hevesek, és többnyire szinte oly czélhibázók
voltak, mint az első. Szerencséjére az szolgált, hogy szíve egyenes és
esze derült volt, és hogy igyekezetei, melyek magukon az
embergyűlölésnek bélyegét viselték, akkor történtenek, mikor fia még
nagyon ifjú volt, kinek tehát nem árthattak úgy, a mint egy korosabb
nevedéknek ártottak volna. A mi ruháját illeti, ez közönséges volt és
fiáétól, sőt még Istókétól is semmiben sem különbözött. Rövid hajuk
természetesen lebegett fejük körül, és együgyű táplálékuk majdnem csak
gyümölcsből, zöldségből és felette kevés húsból, italuk pedig tejből,
vízből és néha-néha egy pohárka jó és tiszta borból állott. Istóknak
egész kötelessége a főzés volt. Haszontalanok voltak minden
ellenkezései, melyekkel magát a grófnak asztalától el akarta vonni.
Megesküdött ez, hogy minden segítség nélkül örökre elhagyja, ha ebben
szót nem fogad. Hozzá szokott lassankint Istók a grófnak
különösségeihez. Ez őtet meg-meg látogatta hajlékocskájában, ő pedig a
grófot, míg a gyermek a völgyben ides-tova szaladozott, úgy mulatván
magát, a mint lehetett. Így múlt el az egyik esztendő a másik után.
Kaczajfalvi és Istók egészségesebbeknek és vidámabbaknak érezték
magukat; a gyermek pedig gyors lett, mint a virgoncz őzecske, szép, mint
a kis Ámor, erős és bátor, mint egy férfiú.
Reggelenkint, mihelyt a nap felkelt, kiugrott bőrágyából, kiszaladt a
kősziklához, melyből a szép forrásvíz görgött, s megfürösztötte fejét,
mellét és vállait. Lerepült azután a kertbe, megöntözte virágait, s a
legmagasabb fákról reggelit szedett. Maga jól lakván, vitt atyjának és
Istóknak is egy-egy kosárka gyümölcsöt szobáikba. Visszament végre ismét
a kertbe a víztartóhoz, hol magát úszással mulatta, vagy elment az
ebekkel a hegyekre nyulakat kergetni. Az atyját a kertben megjelenni
látván, elébe szaladt nagy örömmel s elbeszélte neki reggeli munkáját és
előkerült kis eseteit. Segített azután atyjának vetni és plántálni. A
mit ez ásott, azt ő begerebelte, vagy gyomlált, vagy ifjú fákat
kötözött, vagy atyjától ojtani tanult, még a nap feljebbre emelkedett.
Összeültek azután egy lugas alá s az öreg a gyermeket tanítgatta.
Ama szükség, mely őtet arra kénytelenítette, hogy fiát oktassa, arra is
kényszerítette egyszersmind, hogy jól megfontolja, mit akar
tulajdonképen a természetes neveléssel? Én ugyan az emberektől egészen
el akarok válni, mondá magában; de bezzeg a fiam, ha majd egyszer megnő?
Erre a gondolatra ránczba vonódott a homloka, melyet kezével kedvetlenül
meg-megdörgölt; mire fejét hevesen megrázván, azon boszankodott, hogy az
ő legkedvesebb gondolatja és igyekezete fiára semmikép sem illik. Mi
legyen a gyermekből, ha egyszer felnő? így kérdezgette magától ezerszer
és szinte annyiszor kénytelen is volt magának azt felelni, hogy e völgy
az ő fiának örök lakása nem lehet. Ezerféle tündéreknél tündérebb
eszközök tüntek eszébe, melyekkel a lehetetlenséget lehetségesnek
tehetni vélte. Egy kis leányt akart a völgybe hozatni, hogy azt fia
számára felnevelje. Majd meg azután azt tette fel magában, hogy a
gyermeknek a szerelemről soha semmit sem szól. Így habozván, ezerféle
dolgot akart és ismét nem akart elkövetni, hogy a gyermeket örökre a
völgyhöz csatolhassa s az egyik módot végtére sikertelenebbnek és
haszontalanabbnak találta a másiknál. Egész estéket töltött háza előtt
gondolkodással, fontolással és elmélkedéssel s esténként habozóbb lett
az iránt, mit tévő legyen e fontos állapotban?
[Illustration: Ifjú fákat kötözött, vagy atyjától oltani tanult.]
Érezte ő, hogy a természetesen nevelt gyermek vaktában zuhan majd be a
világba és így még atyjánál is szerencsétlenebb lesz. A sok gondolkodás
után csak abban az egyben tudott megállapodni, hogy a gyermeknek a vele
született szabadságot egészen meghagyja. Sohase tanulhassa ő meg,
úgymond, mit tesz parancsolni és mit tesz engedelmeskedni. A
szabadsághoz való hajlandósága megutáltatja majd vele az embereket, kik
váltólag már uralkodnak, már szolgáskodnak. Kénytelen lesz, magányosan
élni, hogy szabad lehessen. A szabadságnak e szeretete még ama
bilincseket is szét fogja törni, melyeket szívének az asszonyi furcsaság
koholand. Szerelmet fog keresni és szerelmet nem találván, visszarepül a
magányosságba, hol e veszedelmes indulatot hiuságnak ismervén, unalommal
és undorodással fog alacsony csalárdságaira visszatekinteni. Egyenes és
józan legyen az esze! Neked fogadom, Istenem! felemelt kezeimmel, hogy
csak tiszta igazságra tanítom. Semmi előitélet, semmi babona meg ne
homályosítsa elméjét. Így azután az embereknek ezerféle nevetséges
vélekedései minden bizonynyal visszavezetik őtet e völgybe, hol szabadon
gondolkodhat mindenről, a mit megfoghat. Ezt mondván, a ház ajtajának
felébe azonnal felírta nagy betűkkel e két szót: _Igazság és Szabadság_,
hogy soha el ne felejtse azt a nagy czélt, melyet magában a kis Grófnak
nevelésére nézve feltett.
Az öreg Kaczajfalvinak valaha magyar ugyan, de csupán csak tudós
nevelője volt, kitől felette sok és messze terjedő tudománybeli
kincseket gyűjtött, melyeknek számát azóta, hogy magányosságban élt,
nagyon megszaporította. Szeretett ő amaz emberek módjára, kikben a
tudosság a bölcsességet elfojtja, elmefuttatásaival az igaz világból a
felhők közé repülni és ott magának egészen új világot alkotni. Ezt
cselekedte ő fiának nevelésére nézve is, melynek módjáról nagy
enthuziasmussal agyaskodott. Fejét mindazáltal ezen indulatos
gondoskodás soha még eddig oly nagyon meg nem zavarta, mint most, mikor
magával az iránt tusakodott, mivel kellene fiának oktatását
tulajdonképen kezdeni? Még a tudományokban is talált ő ezen
alkalmatossággal előitéleteket, tévelygéseket, hipotheziseket, sőt még
tárgyatlan vélekedéseket is. Százféle könyveket olvasván, szemébe tünt
most neki mindenütt, a mit eddig észre nem vett, hogy a tudományok,
melyekben eddig maga is oly annyira büszkélkedett, végtelenül szoros
szövetségben állanak a különféle nemzeteknek szokásaival és
vélekedéseivel és hogy következendőképen fiának az olvasás a természetes
nevelésre nézve semmi hasznot sem hozhat, sőt hogy egy könyvet sem
talál, melyet e nevelésbeli igyekezetének veszedelme nélkül kezébe
adhatna. Próbálgatta ő egynehányszor ezen akadályoknak elmellőzését és
csak könyv nélkül mutogatott a gyermeknek valami keveset a
tudományokból. De a kis Grófnak kérdései azonnal meggyőzték őtet az
iránt, hogy az együgyü természet, a minőnek ő azt magában képzelte, nem
igen képes sok tudományt elviselni.
Eltökélte végtére magában, hogy azokat a tudománybeli dolgokat mind
elmellőzi, melyeknek valóságát meg nem lehet egyenesen az
érzékenységeknek tapasztalásából mutatni. A mathézist, a természetnek
históriáját, a mechanikát és az experimentális fizikát kezdette tehát
vele gyakorolni, melyek a gyermeknek egész elméjét elfoglalván, eszének
élességet, egyenességet és természetességet adtak, szívének pedig az
igazsághoz oly határtalan szeretetet, hogy még az atyja is kénytelen
volt a tanulásban serénykedni, hogy különféle kérdéseire sikeresen
megfelelhessen.
A kézimunka vette el még most is a napnak legnagyobb részét. Az öreg
gróf vele már esztergályozott, már gyalult, már ácsolt, már kőfalat
rakott s végtére tízféle mesterembert fogadott fel, hogy fiát a völgyben
kézi munkákkal mulassák. Az öreg úr mindenkor jelen volt, hogy az
ártalmas beszélgetéseket meggátolhassa és a mesterembereknek erős
parancsolatot adott előre, hogy a gyermeknek vélekedését meg ne
tántorítsák. A gyermeket ezen embereknek a völgyben való megjelenése
egyenesen ama kérdésekre vezette ugyan: hogy honnan jönnek? és hová
mennek? de gyermekes tudatlanságát könnyü volt az öregnek ily
feleletekkel megelégíteni: Ők is olyan völgyekben laknak, fiam! mint
mink. Szükölködvén sok olyas nélkül, a mi nekünk van, látod, hogy ők
minket építeni s különféle szerszámokat és házi eszközöket csinálni
tanítanak; mi pedig ezért nekik virágokat adunk és ifjú fákat, melyek
nélkül ők szükölködnek s melyekkel völgyeiket ők is be akarják ültetni.
Az efféle foglalatosságok a kis grófnak testi tehetségeit kétség kívül
nagy tökéletességre vitték és az öregnek szinte dobogott a szíve
örömében, mikor a tizenkét esztendős gyermeket szép karcsú testével és
bátor, derült, de mindazonáltal mégis illendő tekintettel maga előtt
állani, vagy a kertben sétálni látta.
III.
A természetes nevelést maga a természet megjátsza.
Régi hibának tartom én azt a tudós nyelvekben, hogy a mesterségest a
természetesnek átellenébe helyezik. Hisz az emberi természetnek fő
tulajdonsága az, hogy mesterségeket űzzön s ez által sorsát
megtökéletesítse. Az olyan embert tehát, a ki minden mesterség nélkül a
vad magányosságban él, inkább fél embernek kell tartanunk, hogysem
természetesnek. A természet arra ösztönözvén bennünket, hogy eszünkkel
mindennemű boldogságunknak gyarapítására és előmozdítására éljünk, annál
természetesebbnek kell az embert neveznünk, mennél tökéletesebb. Meg
fogjuk azonnal a kis grófban látni, mikép vezeti őtet maga a természet
arra, hogy vadállathoz illő magányosságából józan eszének segedelmével
kiüssön és emberhez illő jobb sorsra törekedjen.
Megtanította őtet az öreg gróf a muzsikára is, melyben oly szép
előmenetelt tett, hogy a fekvő sípot mesterül fújta. De minekutánna
ebben a mesterségben sem talált tanulni való új dolgokat, végtére oly
kérdéseket tett, melyek atyját megrezzentették. Egyszer, amint Istóknak
az öreg gróf valamit parancsolt és amaz elment, hogy a parancsolatot
teljesítse, betolván a kis gróf a földbe az ásót, mely szinte kezében
volt: hallod-e, úgymond atyjának, nekem egy kérdésem van! Mikor te
Istóknak azt mondod: hozd ide az öntöző edényt, Istók megcselekszi. De
azt soha sem hallom, hogy Istók teneked mondaná: hozd ide az öntöző
edényt és amint én tégedet ismerlek, te meg sem cselekednéd, ha mondaná
is. Mondd meg nekem Atyácskám, honnan van ez?
Az öreg gróf nem tudott hamarjában mit felelni. De végtére csak arra
fakadt mégis: Ha Istók nekem mondaná, én is megcselekedném.
– Úgy-e? mondá erre a gyermek. De Istóknak csak többet kell mégis
cselekedni, mint nekünk. Némelykor, mikor a nap süt, mi az ernyők alá
megyünk az árnyékba és nyugszunk, Istók pedig dolgozik. Láttam én
sokszor, hogy ő is örömest elment volna nyugodni, de rád tekintvén, csak
megmaradt mégis a munkánál. Pedig ő nem oly erős, mint te vagy. Ha én
Istóknak volnék, gunyhómban maradnék és saját kertemben dolgoznék, a
tiédet pedig rád hagynám. Mond meg nekem, miért nem cselekszi ő ezt?
A gróf elmosolyogta magát. Hallod-e Laczi! Istók tud ásni, plántálni,
vetni, de fákat ojtani nem tud. Nem tudja, mikor kell plántálni és a
magot nem ismeri. Mindezekre én tanítom; ő pedig nekem ezért dolgozik.
Ha nekem dolgozni nem akar, én őtet semmire sem tanítom és akkor azután
felkopik az álla.
– Azért tehát, mivel te többet tudsz, mint Istók – mondá a gyermek – így
hát, mivel én is nemsokára tudok már ojtani és a magokat ismerem, Istók
nekem is kénytelen lesz dolgozni?
– Ha okosabb leszel, igenis!
– Azután pedig, ha egyszer annyit tudok, a mennyit te, neked sem
dolgozok többé?
Az öreg gróf nem tudta, igennel feleljen-e erre, vagy nemmel?
– De még egyet akarok tőled kérdezni! Te engem megtanítasz arra, a mit
tudsz. Hát tégedet ki tanított?
– Az atyám.
– Tehát te is kicsiny voltál, mint én?
– Kétség kívül! – Hallod-e, a tengeri nyulak megrongálták amott virágos
ágyaidat.
– Úgy-e, a virágoknak az nem sokat árt. Vajjon mily kicsiny voltam én
eleinte?
– Ily parányi.
– És honnan jöttem ide, édes Atyácskám? Már ez nekem sokszor eszembe
jutott. Hiszen csak kellett valahonnan kinőnöm, mint a palántákat is a
földből látom kiserdülni. Ezt mondd meg most nekem.
– Ezt én nem tudom, felelé az öreg gróf komor tekintettel.
– Kár! – De azt legalább tudod még, hol láttál meg engemet legelőször?
– Arra, hogy ezt neked elbeszélhessem, sok idő kivántatik.
A gyermek messze elhajítván ásóját: van időnk, mondá, elegendő s ezzel
letelepedett az atyja lábaihoz, hogy beszédjét annyival figyelmesebben
hallgathassa.
– Másszor, fiam! másszor, – mondá az öreg gróf s felkelvén,
elsompolygott. Mély gondolkodásba merült azután az iránt, micsoda jó
úton-módon felelhetne meg a gyermeknek efféle kérdéseire, a nélkül, hogy
eszének vagy szívének ártson. Érezte ő, hogy a gyermeknek ismereteiben
rések vannak, melyeket oktatás által kell helyre hoznia, ha azt nem
akarja, hogy azokat maga a gyermek veszedelmes képzések által kipótolja.
Eltökéllette tehát magában, hogy ezen oktatást oly kiméléssel, a minővel
csak lehet, lassanként elkezdi. Egynehány nap múlva azt beszélte a
gyermeknek, hogy az egész föld teli van oly völgyekkel, mint az övék; de
elhallgatta ezen alkalommal mindazokat, a mik a gyermeknek, bár ha csak
messziről is, értésére adhatták volna az embereknek és a polgári
rendeknek külömbségét. Mindenik völgybe egy pár házacskát helyeztetett,
olyant, mint az övék, melyeknek lakosait mind jó és dolgos embereknek
tette, ismét elhallgatván mindazon igyekezeteket, melyekkel az ész és a
szerénység a természetet megszépítette. Az embernek eredetéről végtére
egy szép mesét mondott, mely a gyermek képzésének legkisebbet sem
árthatott; az oktatásnak terjedtebb folytatását pedig egyáltalában
későbbi időkre halasztotta.
Gondoljunk magunknak egy született vakot, kinek a jótevő Istenség
egyszerre megadja szemevilágát. Amaz álmélkodás, melylyel ő a körülötte
levő dolgokat csodálná, hasonló volna a kis grófnak álmélkodásához. Ezer
kérdést tett egyhuzamban ezen emberekről, mindenik kérdését azzal az
óhajtással fejezvén be: bárcsak ezeket a szép völgyeket és a benne lakó
embereket maga megláthatná. Szemei szüntelen azokon a magas bérczeken
jártak, melyek a völgyet bekerítették. Munkáját megszüntetvén, virágjai
hervadoztak s legkedvesebb viola-ágyait a szapora gyom egészen ellepte.
A víztartó mellett ülvén, ébren álmodozott s hol egyik, hol másik kezére
támasztotta fejét. A kérdések, melyeket atyjának tett, valahányszor
meglátta, elegendőképen elárulták, micsoda gondolatokban
foglalatoskodik. A völgyet elvégre úgy nézte, mint fogházát. Fél napokat
töltött a kertnek rostély ajtajánál, kinézvén a sűrű galyasokra,
melyekkel a hozzá vezető út be volt kerítve s melyek neki sokkal
zöldebbeknek, illatozóbbaknak és kellemetesebbeknek látszottak lenni a
kertnek legszebb galyasainál. Nekiment elvégre s átmászott rajta; de
félénkebb volt mégis, hogysem a völgytől messzebb mert volna menni.
Visszatért tehát és csak tekinteteivel hatott ki messzebb a völgyből ama
helyekre, melyeket messziről látott. Az ajtótól nem örömest távozott.
Kivánságainak csak egyike sem mulatott már a völgynek szűk korlátai
közt; mind kitörtek belőle és csak képzelt szomszédságaiban andalogtak.
A többi embereknek gunyhóiban találta fel gondolatjával azt a
boldogságot, melyet neki az atyja saját hajlékában hasztalan igért. Ama
rajzolatok, melyeket neki a szomszéd völgyekről az öreg gróf szóval
csinált, az ő képzésében sokkal ragyogóbbak voltak. Rózsaszínű fényben
úszott mindenike s gunyhóik teli voltak gyönyörű élettel és édes
örömmel. Buzgó szívvel és könnyező szemmel kivánkozott ki az emberek
közé. Saskeselyü tekintetekkel nézegette a magas hegyeket, melyek a
völgyet bekerítették s naponként feljebb és feljebb mászott oldalaikon,
a nélkül, hogy tetejökre fel mert volna menni.
E közben csengetett egyszer valaki a kert ajtaján. Kimondhatatlan
örömmel repült a kis gróf a rostély ajtó felé, fennszóval kiáltván ama
szavakat: Csenget valaki! Az öreg gróf kinyitván az ajtót, két jobbágyot
talált előtte, kik vele szólani akartak. A kis gróf melléjük kullogott s
nagy figyelmetességgel hallgatta szavaikat. Az öreg Úr megigérte nekik,
hogy maga elmegy velök; a mi legottan meg is történt, mihelyt felkészült
és fiának, valamint Istóknak is, megparancsolta, hogy a házra
szorgalmatosan vigyázzanak. Alig ment el, hogy a kis grófban
ellenállhatatlanul fellobbant ama gondolat, hogy a hegynek legmagasabb
tetejére felmászszon. Felrepült tehát oda, a hol a fák legsűrűebben
állottak. Ezek közül egy kopárságról nagy gyönyörűséggel nézett le a
völgyre, mely kies rajzolat gyanánt látszott alatta feküdni. Végre
felért a hegy tetejére, amaz áthatlan eleven sövényhez, melylyel az öreg
gróf a völgyet bekeríttette. E mellett menvén, egy résre akadt és ezen
magát hevesen áttörte. Nem érezte ő a szurásokat, melyekkel a tövisek
arczát és kezeit felszaggatták. Tovább hatott bátran, meredt tekinteteit
szüntelen az előtte álló tárgyakra szögezvén. A csemeték végre
megritkulván előtte, még egy halomra kellett felmennie, honnan
telhetetlen szemei egy átláthatatlan térségbe merültek, mely lábai alatt
különféle kellemetes és eddig nem látott tárgyakkal díszeskedett. Azt
gondolta örömében, hogy le kell neki ugrani e gyönyörűségeknek
tengerébe. Szökdösött, sírt, tapsolt, kurjongatott, mintha megbódult
volna.
Még eddig tekintetei a tárgyakat egymástól meg nem különböztették.
Gyönyörű zavar gyanánt úsztak szemei előtt a vegyült szépségek. Csak
lassan-lassan kezdte a tárgyakat egyenként vizsgálni. Amott emberek
foglalatoskodtak valamiben a mezőn. Örömbe merült szívének sebes
dobogásával nézte őket. Itt meg szénával rakott négylovu szekér kezdett
szemei előtt mozogni. Ezek lovak! mondá fennszóval; óh! minden
bizonynyal lovak. Amott meg sok házat látott együtt és közöttük tornyot.
Kinyújtván kezét, egyik ujjával a falura mutatott mosolyogva s azt
mondá: áh! ott az emberek laknak! Mily nagy az ő völgyük! Mily szépek és
magosak a házaik! Az atyjának a faluja volt, melyet látott. Majd azután
megsejdített egy folyóvizet, mely a napnak sugáriban a térségen
keresztül hömpölygött. Mosolyogva nézett rá sokáig, meg-megrázván fejét;
de ki nem tudta tanulni, mi legyen az, a mi oly szépen ragyog? Így
vizsgálta ő meg egyenként a térségnek minden tárgyait, nagy örömmel
tapsolván mindenikének. Vagy kétszer felemelte volt már lábait azzal a
szándékkal, hogy ebbe az ismeretlen nagy völgybe lerepül, de az atyjától
való tartás és egy bizonyos félelem, melynek okát maga sem tudta, csak
visszavonta őtet mégis e szándéktól.
[Illustration: Szaladni kezdett.]
Egy tompa hang, melyet nem messze magától véletlenül meghallott,
figyelmessé tette őtet ama tájékra, a honnan érkezett. A kolompok hangja
volt, melytől megrezzent. Lebukott tehát egy bokor mögé és szemeit a
gyanús tájékra meresztette. Tehenek voltak, melyek a hegynek tetején
legeltek. Eleinte megijedt tőlük és amint feléje jöttek, hátra kezdte
magát vonni. De miután szinte merevedve megvizsgálta volna termeteiket,
megismerte ama rajzolatokból, melyeket az öreg gróf tanulásnak okáért
elébe terjesztett. A tehenek után a pásztor érkezett. Az embernek
tekintete rettentőbb volt neki az állatokénál. Szaladni kezdett. Állj
meg te! kiáltja vala utána a pásztor. Ő pedig még gyorsabban futott.
Szerencsére föltalálta a tövissövényt, átütött rajta és a tövisek újra
megszaggatták arczát és kezeit. A napnak nyugtával leért a völgybe és
egyenesen Istóknak karjai közé vetette magát, hangos szóval mondván: Áh!
mit nem láttam én, Istók! mit nem láttam én mindent!
Istók azalatt kimondhatatlanul kínlódott. Sokáig kereste a gyermeket és
fel nem találhatta; míg végre véletlenül felemelvén szemeit, a hegynek
tetején megsajdította. Eleget kiáltott neki, a mint csak kiálthatott; de
sokkal távolabb volt tőle, hogysem csak szavával is elérhette volna. Áh!
mit mond majd az öreg úr, ha itt nem találja? Így sóhajtozott magában
minduntalan az öreg ember. Végre még a hegyre is fel akart mászni, hogy
a szökevényt haza vezesse; de alig ment egynehány lépést felfelé,
azonnal átlátta, hogy ezerszer kitöri a nyakát, mielőtt a bérczre
feljut. Mily nagynak kellett tehát örömének lenni, mikor a kis grófot
ismét melléhez szoríthatta, vizsgasága miatt ápolgató fenyegetésekkel
megdorgálhatta s kiváltkép, hogy neki elég korán megparancsolhatta, hogy
atyjának e veszedelmes igyekezetről egy szót se szóljon.
– De miért ne szóljak? – kérdezé a kis gróf álmélkodással.
– Azt én legjobban tudom, – mondá viszontag Istók.
Atyjának megérkezése után fél óráig hallgatott az ifjú gróf, de tovább
lehetetlen volt magát tartóztatnia. Atyám, úgymond, én lovakat láttam.
– Hol? – kérdezé az öreg Kaczajfalvi álmélkodással, a mint az ifjúnak
tüzes szemeit észrevette.
– Istók nem akarja, hogy ezt neked megmondjam.
Erre a gondos atya egynehány kérdéssel kivette fiából az egész titkot,
azután pedig gondolatokba merült. Az emberek után való esdeklés
természetes volna benne, mondá magában, megrázván fejét és a port az
asztalról letörülvén. Fiának igyekezetére tehát sem jót, sem rosszat nem
mondott. Másnap estefelé két eleven vérű és szép ló legelt a völgyben a
kert ajtaja előtt. Az ifjú gróf összecsapta álmélkodásában kezeit, a
mint a lovakat meglátta s örömében felkiáltván: lovak, lovak! úgymond,
karjánál fogva oda rángatta az atyját. Ennek parancsolatjára megfogták
az őrök a lovakat s egyikére az öreg gróf ülvén, a másikra pedig az
ifjú, együtt lovagoltak egy darabig a völgynek síkabb részein. Ezen új
foglalatosság kiverte egy-két hónapra az ifjú grófnak fejéből a hegyeken
túl fekvő nagy völgyet. De azután meghülvén vére a lovagláshoz,
kiváncsisággal teljes tekintetei ismét csak a hegyeknek tetején
mulatoztak.
IV.
A természetesen nevelt ifjú kitör a nagy világba.
Az öreg gróf kezére támasztván fejét, gondolkodni kezdett, mi móddal
lehetne fiát legkönnyebben arra bírni, hogy a völgyben önként
megmaradjon? Tusakodásának egész foganatja csak az volt, hogy
elkerülhetetlenül szükségesnek ismerte, hogy fiának erre teljes
szabadságot engedjen. Az öreg Istók gondolatokban látván ülni a grófot,
megkérdezte mély elmélkedésének okát, melyet előle a gondos atya el nem
titkolt. Most őtet, így szólott azután hozzá Istók, csak a vizsgaság
készteti ezekre: de mikép lesz majd akkor a dolog, ha más egyéb is
elkezdi késztetni?
És ez mi volna? kérdezé a gróf.
Az ifjú már most tizenöt esztendős, mondá viszonlag Istók, és így, azt
tartom, a vére is lassankint felhevül. Ő most engemet, ha magamat
kaphat, különféle dolgokról felette buzgón kérdezget.
És te mit felelsz neki?
Ugyanaz a bökkenője, hogy nem tudok neki mit felelni. Az ember csak nem
arra való, hogy magányosságban éljen.
Az igaz! mondá a gróf, megdörzsölvén homlokát. Behivatta azután az ifjút
s azt beszélte neki, hogy vannak a világon ama sok jó emberek között,
kik az övékhez hasonló völgyekben laknak, olyanok, kik noha egyébiránt
okosan beszélnek, oly esztelenek mégis, hogy maguk sem tudják, mit
akarnak? s kikről azt lehet mondani, hogy szíveik eszükkel,
cselekedeteik itéletükkel szüntelen ellenkeznek. Némelyek közülök
megfodrosítják hajukat és liszttel behintik; némelyek egészen elvágják,
csak tarajt hagyván belőle fejük tetején. Némelyek szakállaikat egészen
leberetválják; mások pedig zsineget hagynak belőle füleiktől fogva
állaikig, vagy szájuk körül szőrkoszorút. Vannak, kik magas kőházakban
lakván, egész életükben semmit sem tesznek egyebet, hanem csak élnek.
Mások éjjel-nappal csak azon vannak, hogy másoknak keresményeit álnokság
által vagy erőszakosan magukévá tehessék. Az ifjú gróf majd meghalt
nevettében, hogy az emberek oly esztelenek lehetnek, a minőknek őket az
atyja rajzolta.
Ebből a magányosságból ki fogsz menni, fiam! így fejezte be beszédét az
öreg Kaczajfalvi, de most még nem. Szívednek előbb erőre kell jutni,
hogy az álnok tekintet el ne csábíthassa; eszednek jól meg kell érni,
hogy az emberek bolondságainak és gonoszságainak ellenállhasson. Az ifjú
gróf azt gondolta magában, hogy arra valóban kevés ész kell, hogy az
ember a bolondot bolondnak ismerje, s mikor e beszélgetés után az atyja
őt melléhez szorította és megcsókolta, ő viszont az atyját arra kérte,
hogy próba gyanánt vezesse el most legalább egyszer az emberek közé. Ezt
az atyja megigérte és az ifjú éjjel-nappal mind csak az emberekről és
bolondságaikról álmodozott.
Az öreg gróf valóban eltökélte volt magában, hogy fiát a világgal
lassankint és oly vigyázva, a mint az ifjúnak természetes érzeményei
megkívánják, megismerkedteti és hogy végtére az emberek közé egészen
kivezeti. Ámde hogy erre a szükséges készületeket megtehesse, kénytelen
volt a völgytől egynéhány napra búcsút venni. Alig ment el a faluba,
hogy Istók az ifjú grófot szemmel tartván, úgy követte mindenfelé,
mintha árnyéka lett volna. Látván az ifjú, hogy minden lépését
nyughatatlan tekintettel vizsgálja, észrevette, hogy az öreg ember attól
fél, nehogy ismét oly igyekezetre vetemedjen, a minő a minapi volt. Ezt
tehát fel is tette magában, s mivel Istóktól semmikép meg nem
szabadulhatott, a völgynek egyik szélétől a másikához oly sebesen
kezdett idestova szaladozni, hogy a szegény szolga kénytelen volt az
ifjút szabad kényére hagyni. Az öreg gróf nyilván meghagyta neki, hogy
meg ne éreztesse vele, hogy valamiben gátolni akarja.
Szabadságban látván magát az ifjú gróf, gomolyogva rohantak gondolatai
amaz édes igyekezetre, hogy a hegy tetejére ismét felrepüljön.
Felmászván a bokrok között, megint feljutott a magasra, de a völgynek
másik részén. Mosolyogva nézte ő Istókot, hogy a völgyből mindcsak az
átellenben lévő hegyre tekintgetett, hasztalan keresvén szemeivel az
ifjú szökevényt ama bérczeken, melyekre a minap feltörekedett volt.
Átütvén végtére a tövises sövényen, feljutott ugyan a hegy tetejére, de
semmit sem láthatott, mivel az egész környék felette sűrű erdőből
állott. A hegy tetején idestova járt egy darabig, de nyílást sehol sem
találhatott. Szemeit a sűrű erdő mindenütt meggátolván, hogy az
ismeretlen völgybe le ne láthassanak, leosont egy keveset félénk
lépésekkel a völgy felé s visszatekintgetett időnként a hegyre, hogy
útját ismét meglelhesse.