Egy reggel novemberben fölkerekedtünk Asanja faluból, tovább kellett
vándorolni. Az ezredirodában őgyelegtem, néztem, hogy pakolják be két
szobából az iratokat egy zöld ládikóba, melyre fehér betükkel rá volt
pingálva: Iroda. A bakancsok surolták, huzták a padlón az elszemetelt
papirosokat. Az udvarból egy kutya rekedt ugatása hallatszott. Egy
irodista káplár, aki civilben utazó büvész volt, szedegette ki a
szögeket az ő nagy plakátjából, amelyet itt is fölszegezett volt az
irodában a falra, az asztalával szembe. És mindenütt felszegezte, ha
csak egy napig is tető alatt volt az ezrediroda.
Aztán levette és összehajtogatta tizenhat felé és bedugta a zöld ládába
azt is. Azon a plakáton, amelyet hét szinben nyomtattak, ő frakkban
szerepelt, ordókkal a mellén, s térdharisnyában s escarpinben s arca
sokkal ifjabb és szebb volt, mint életben s fehér keztyüben volt, s jobb
kezében kurta fekete pálcát tartott s körülötte az egész nagy plakáton
bársony pamlagok, delnők, lampionok, arany pénzek, kigyók, galambok és
papagályok és pillangók kerengtek. A plakát a hajtásai mentén kopott és
szakadozott volt, mint a sokat használt térképek. Aztán kiállottam az
ajtó elé, néztem az utcán végig fölálló ezredet. A századok, szakaszok
egymás után jöttek elő a kis utcákból és fölcsatlakoztak. És álltak és
vártak. Az embereknek, akik mind egy kicsit előre voltak hajolva a háti
tehertől, jött a lehelletük, apró ködök jöttek elő a szájukból,
ahányszor lélegzettek s néztem, mintha az az ő életük lenne. Az udvarban
egy fához kötött vizslakutya ugatott felém, mert engemet látott
legközelebb. Nagyon sovány volt, a két szeme véres és mégis bágyadt
volt, rángatta a nyakával a megfeszült kötelet és:
– Huh, huh! – folyton ugatott. De hangja alig volt, csak dühe vagy
fájdalma. A kutya szájából is ugy futott elő mindig a pára, mint az
emberekéből. A vizslát a gazdája köthette ki, mielőtt elmenekült a
házból, vagy egy cselédje, vagy valaki más, aki azt hitte, jót tesz a
beteg kutyával, ha nem engedi bitangjára. Aztán többen állottunk az
ajtóban, vártuk az indulást. Az emberek az utcán emelgették a lábukat a
hideg sárból, az öklök itt-ott az orrokhoz emelkedtek, s a lógó szálkás
népfölkelői bajuszokat dörzsölték kétfelé. A vállak jobbra-balra
ráncigálták a fölszerelést, szórakozottan.
Forgatták olykor a fejüket, köhécseltek, szipákoltak. Az arcok messziről
ugy látszottak, mint az elszáradt falevelek, oly egyformáknak, s még
messzibbről, mint a buzaszemek. Köd ereszkedett le és láthatatlan tük
estek, éles semmik, s fájtak az ember arcának és lelkének. Egy autó
dudált és óvakodott elő, alig látszott, s homályos szekerek jöttek
oldalt s ágyuk árnyékai zörögtek el s lovak, öszvérek, teherautók
ködképei vánszorogtak sorban s a levegőben, amelynek olyan szine volt,
mint a reménytelenség, lassankint semmi se látszott. A vizsla se
látszott, csak a hangja hörgött mindig:
– Hüh, hüh… hüh, hüh…
Aztán indultunk. És elhagytuk a házakat s mentünk a végtelen ködben. Egy
darabig utánunk jött még a vizsla hangja. Aztán némán eltemetődött
mögöttünk a falu. Estére egy dombon melegedtünk tábortüz mellett.
Egyszer csak G. hadnagynak eszébe jutott a beteg kutya.
– Ejnye, – azt mondja – agyon akartam lőni azt a szegény vizslát és
elfelejtettem. Hm, hm. Miért nem lőtte agyon valaki?
Mindenki sajnálni kezdte a kutyát. De mindenki szórakozott volt reggel.
Mindenki csak magára gondolt, mikor elindultunk. A boldogtalan vizsla
ott kinlódik egyedül a faluban.
– Milyen szivtelen az ember – mondta lehangolódva G.