_(Egy ütközet után, 1914 november.)_
Milyen csend… Még reggel micsoda lárma volt és most ebéd után milyen
csend van. Csata után. Valami ünnepélyes és óriási csend. Befagyott
oceán. Ugy-e, most ebéd után van? Még nem is ebédeltünk. Lenn főz a
konyha és szürke gőze mint a béke kéményfüstje gurigázik fölfelé. Ide
kiültünk a gerincre. Jó messze tőlünk a domb gerincén, a fedezék tetején
ül egy katona, tárogatózik. Egyszer-egyszer elrántja a derekát, egyik
könyöke fölmegy, másik könyöke lemegy, a nagy fekete sip ezüst
billentyüi megcsillannak. Csinom Palkó, Csinom Jankó gyöngyös
karabélyom… rikolt, kurjongat, bujkál, rezeg a tárogató, teli örömmel és
öröme fájdalommal. A domboldalon a növendék telefonfákat emelgetik ki a
földből a telefonoskatonák és a spárgákat huzzák és göngyölgetik. Tüzek
égnek, emberek bolya üldögél, hever, mászkál. Odalent a sárban szekerek
jönnek, jönnek az elcsöndesült hegy alá, csigák deputációja. Ártatlan
kiabálás hallik erre-arra. Egy huzómuzsika is rákezdte valahol. Itt
sorba ülünk a földön és hallgatunk és nézegetünk és hallgatjuk a
tárogatót és a huzómuzsikát és a zörgést és a csendülést, ami a bokrok
közül jön, ahol a katonák a tört fegyvereket szedegetik és rakosgatják.
A sebesültek, akik a kis házban meg a szinben heverésztek és hallgattak,
most indulnak és a szekerek lassan mennek ki velük a pocsolyában, s a
kék betegek, akiknek a fejük vagy karjuk külön tiszta fehérbe öltözött,
a hátukon feküsznek és az eget nézik vagy ülnek egymáshoz dülve a rázás
ellen és ingatják a fejüket és lenéznek és hallgatnak. Ők már öt vagy
hat nap mulva otthon lesznek a magyar parton és lefeküsznek a tiszta
kórteremben Mitrovicán vagy Ujvidéken, ahol hely van. Akinek lefagyott a
lába, azt is föltették a szekérre és akinek a belső része fáj, sárga
arcával a maródivizitre megy és a pitvarban áll, mig rákerül a sor.
Idefönn járkálnak hajlott hátu katonák, akik két napig igy lehuzott
fejjel jártak a golyók szunyog-röpködésében és megszokták ezt a
testtartást. Zene hallik, beszélgetés, tesznek-vesznek, szekerek
nyikorognak, mégis milyen csend van. A domb, a fák, a tüz körül az
ember-bolyok, a messzi kék táj hullámai, ez a torony meg a fehér
fellegek mind tünődni látszanak azon a dolgon, ami itt történt két éjjel
és két nap egész ma délig, mikor a patrouille-csapatok, amelyek hason
csusztak át a szemben boruló dombokra és egyenesen járva jöttek vissza
és jelentették, hogy a szerebek mind elmentek már. Milyen különös csönd,
barátom. Te, kedves K. hadnagy, a naplódat irod mellettem és mindig
megforgatod a kis plajbász hegyét a fogaid közt. Milyen nap is van?
kérded. Nem tudom. Hányadika van? Kérdezd meg a felhőket, azok se
tudják. Megakadsz irás közben és lefelé nézel a két sáros gamásnid közé,
ahol föld van. Te, kedves F., lyukat csinálsz a szerb karabély szijján
vastag tábori zsebkésed kis szuronyával. Öklöd lassan forog, s mintha
oda se figyelnél. M. doktor, te tábori postát irsz megint és te, szelid
K., kenyerezel, te mindig eszegetsz, mert szerinted az evés elvonja az
embert gondolataitól, de nagyon szaporátlanul harapdálsz és a jobb kezed
lelóg a térdedről és hintálja a bicskát és elmerülten nézed a
félkenyeret az öledben. Olyan, mint egy nagy fekete sajt. M., te mindig
ilyen mozdulatlanul ülsz és lesütött fejjel és álló szemmel nézel magad
elé és ha szólnak hozzád, csak egy perc mulva emeled föl a fejed:
parancsolsz, kérlek? R., te botot faragsz megint, mert mindig elhagyod
és a késed megállott az ág végében és nem mozdul a karod és te, Z.,
hunyogatod a szemed, mert nappal folyton alhatnál és te, T., kis ollóval
a körmöd fölött nyesegeted a bőrt, nagyon szórakozottan… Ki sóhajtott?
Barátom, milyen csend van, pedig rendezkednek, mászkálnak, pakolnak,
vontatnak. Barátaim, mindnyájan H. hadnagyra, meg Sz. hadnagyra, meg P.
hadnagyra gondolunk, akik nem ülnek itt és a tüzeknél se ülnek odalenn,
se a hegy alatt a fehér házban nincsenek, ahol az ezredes ur az iroda
személyzetével a jelentéseket csináltatja. V. és B. és Cs. és L.
hadnagyok a szekereken ülnek már, s mennek a hátunk mögött hagyott
vidéken visszafelé, mert ők megsebesültek. Még láthatjuk őket az életben
és hallhatjuk megszokott s rokonszenves hangjaikat. Mindenkinek más-más
hangja van és mindenkinek megvan a maga szavajárása. De H. és P. és Sz.
hangjai elmaradnak a fülünkből és arcuk elmarad a szemünkből. Ők a
földön többet nem mutatkoznak. Ha majd elmult a délután és a csapatok
fölkészültek s ti kipihentétek itt magatokat és az egész társaság vonul
az ellenség után a ragadós, nehéz, mély sárban, amelyben épp olyan
lassan megy az üldözés, mint a menekülés, akkor ez a táj itt elhagyott
és üres marad s ezt a nem tudom már milyen számu Kotét megszállja az
éjszaka, a néma nagyhatalom. Akkor sötét lesz és a sötétben előballag
egy nagy, magas, száraz katona, sovány karján vörös kereszttel, mert
szanitéc-katona. A Halál. Ide jön és itt járkál majd erre balra, ahol
délelőtt az emberek annyit dolgoztak az ásóval. Lehajlik a lécek fölé s
az ágakból való keresztek fölé, melyeket levertek és leszurkáltak a
földbe a dombon meg lejebb a völgyben s amelyekre az altiszt
ácsplajbászszal ráirogatott egyet-mást, a nyomtatott betüket imitálván
áhitattal. Ő itt lépeget majd és lehajol és megint lehajol és a furcsa
kis fák alól feljönnek a honvédtisztek, de olyan óvatosan, hogy a lécek
és ágak meg se mozdulnak a helyükön és indulnak a Halál után. Mindjárt
megállanak, mert a Halál is megáll és a sötét éjben a lábával
kitapogatja a hosszu lövőárkokat is, amelyeket délelőtt betemettek és
onnan a fagyásban összeállott göringyek közül is fölemelkednek a
mezitlábas katonák, akiknek az ugynevezett temetés előtt lehuzták a
bakancsait. Ez a nép, amely a földből fölkel, a közönséges népfölkelők.
Fölkeltek és régi kék ruhájukban a tiszt urak után sétálnak nesz nélkül,
mert mezitláb vannak. A nevüket nem tudjuk, se hogy hányan vannak, mert
a lista csak estefele készül el. Mennek és a fejükön nincsen sapka.
Látják a csillagok, hogy a népfölkelők kopaszok meg őszesek és hogy
födetlen fővel és takaratlan lábbal, ahogy a világra jöttek, ugy érintik
most az eget és a földet. Fegyver egynél sincsen. Se a tisztek derekán
nincs ott a revolvertáska, se a népfölkelők jobbvállát nem huzza a
puska. Ugy vonulnak, mint a sebesültek, csakhogy ő közöttük senki se
pipál és senki se cigarettezik. Fölfelé mennek a dombon a nagy száraz
szanitéc után, látják maguk előtt, mert a sötétben látszik a karján a
vörös kereszt. Mindig följebb járnak, mert emelkedik a domb, ugy
megszokták ezt már Szerbiában és talán már nincs is hegy a lábuk alatt,
de tovább haladnak fölfelé, mindegy már a lábuknak, van-e alatta hegy
vagy nincsen. Ugy tapodnak a sötétben, a semmiben, sülyedezve és ringva,
mint a gyerekek a dunyhában, oly puha, rendkivüli és jóleső a lépés. Igy
mennek hang és kiváncsi nézelődés nélkül, ahová a Halál vezeti őket, ő
tudja az útat. Egyszer csak elalszanak a csillagok és ők vastagabb
sötétségbe jutnak s lassabban mozog a menet egy kicsit, mig a felhőkön
átalhatolnak. Itt a Halál hátranyujtja a kezét, azt megfogja Sz.
hadnagy, aki mindjárt utána megy, mert századparancsnok, ő is hátraadja
a kezét, azt megfogja H., aki a zászlóaljához tartozik, a H. kezét
megfogja P., a P. kezét egy őrmester, az őrmesterét a kürtös, a kürtösét
a káplár, a káplárét egy közönséges népfölkelő, igy fogják osztán mind
egymásnak a kezét, mint az iskola udvarán a gyermekek, mikor azt a
szelid és merengő játékot járják: Bujj, bujj, zöld ág… Hirtelen, mikor
már nagyon be volt borulva sötétségbe a csapat, tiszta virradat ragyog
és zendül előttük és fölöttük és körülöttük, s a csillagok a lábuk alatt
szóródnak, mint valami égő tövisek az uton. A népfölkelők kapkodják a
lábukat, mert megijedtek, de a tisztek tovább haladnak a Halál után, ők
mindig bátrak és értelmesek. A Halál elereszti Sz. hadnagy kezét,
hátrafordul és végignézi a csapatot hosszában egy tekintettel, mert
olyan magos. Egy nagy-nagy fehér ház aranylik előttük. Aranylik, mondom,
mert arany is, nemcsak fehér. Fény az, amivel ezt a nagy házat
meszelték. Tán a napba mártogatták a meszelőt. Egy sor nagy ablak megy
végig a ház fényes falán, de nem látni keresztfát az ablakokban, és
mintha az üvegje se üvegből lenne, ugy világit a ragyogó falban. Az
ujulás legszebb tiszta holdfényéből van ez az ablak, az esthajnalcsillag
gyémántjával vágták. Ez az egyszerü és fényes ház földszintes, de olyan
magos, mint a négyemeletes kórházak, vagy még magosabb. A ház közepén
ajtó van semmiből, a Halál odaáll a küszöbre, szalutál befelé, egy
percig ott áll, azután visszafordul, közelébb inti Sz. hadnagyot. Sz.
indul, H. utána és P. és a népfölkelők mind. A Halál egyenként beküldi
őket, a válluk szélét érintvén kezével. Mikor mind benn vannak, a Halál
a szeme fölé tartja tenyerét, körülnéz és elindul. Nem tudni hová, csak
lefelé ballag és a csillagok alatt a homályban eltünik. Sz. hadnagy és
társai bevonulnak a terembe és látják, hogy kórházban vannak. A falak
mellett két sor hófehér ágy megy végig, de annyi ágy, hogy a két sor
összeér messze és elvész.
Másik terem is nyilik ebből a teremből, ott is két sor ilyen ágy s
azoknak se látni a végét. Harmadik terembe is belátni innét, abban is
ugyanez a kép nyilik. Kivülről sejteni se lehetett, hogy ennyi számtalan
beteget lehet elhelyezni idebe. Minden ágyon katona fekszik, szépen
fésült fővel, sima, derült orcával beszéd nélkül. A kórteremben aranyos
világosság terjed és a világosság közepén egy fönséggel teljes
fehérköpenyes aggastyán sétál hátratett kézzel, tán nem is aggastyán
még, csak annak tetszik, annyira méltóságos az alakja, a tartása, a
járása. Mintha haja felhőjének tündöklésében el-eltünne orcája és
szakálla ugyanolyan mint haja, nem tudhatni, ősz szakáll-e voltaképpen,
mert mintha aranynyal dicsőitett hóból lenne, mint a nyári délután
boldog felhői. Ő bizonyára a kórház főtörzsorvosa és parancsnoka egy
személyben. Sz. hadnagy elé odaáll egy sugár szelid nőalak tiszta
fehérben, a balkarját vöröskeresztes szalag öleli. A legelőkelőbb és
leggyönyörübb ápolónőkhöz hasonlit, csak a két vállából szökell két
fehér szárny és lankad onnan le a sarkáig. Az ápolónő kapcsos arany
könyvet tart a kezében és kérdi sorba a sebesültektől, hogy hivják őket,
oly bájos hangon, amilyet álmában hall az ember, hogy a nevén szólitja
az embert. És irja lehajtott fővel: Sz. hadnagy, fejlövés… és igy tovább
a legutolsó népfölkelőig. Ezalatt pedig más ilyen kellemes ápolónők
suhantak és lengtek el a sebesültek körül és csak mert szárnyaik közel
jártak a katonákhoz, a kopott, szakadt, sáros, véres egyenruhák hirtelen
meggyógyultak, mocsoktalanok, vadonatujak lettek és a gombok elkezdtek
rajtuk csillogni. Azután elvezeti és egyenkint, sorjába, egy arany
karszékbe ülteti őket az ápolónő a terem közepén. A méltósággal teljes
aggastyán lehajlik és megvizsgálja elsőnek Sz. hadnagyot, egyetlenegy
jóságos tekintettel csupán és homlokát megsimitja szép és érezhetetlen
szelid kezével és mosolyogva int neki, hogy fölkelhet. Sz. hadnagy
fölkel a karszékből, mintha alélna vagy ébredezne, csudálatos enyhe
szédülés fogja el. Az ápolónő megfogja a karját, a homlokát nézi és
nevet mint az arany csöngettyü és tudtára adja, hogy megvolt az operáció
s az agysérülésnek még a nyoma is eltünt a homlokáról. Igy megy a többi
operáció is és lassan, sorban egy-egy ápolónő vezeti a betegeket a
karjukon a szomszéd terembe, ahol lefektetik őket pihenni. Patyolat
ágyukon olyan jó fekvés esik, talán virágok pihéjével vagy a mennyország
bárányairól nyirt gyenge gyapjuval töltötték a matrácot. Feküsznek a
hátukon, pihennek, könnyü reggeli ámulattal néznek kifelé az ablakon. A
kertbe látni. A kertben az ablakok alatt fellábadt katonák sétálgatnak
el párosával, mindenféle furcsa uniformisokban, szürkében, kékben,
feketében, zöldben és pirosban. Nem hallani be, hogy beszélgetnek,
valami elérhetetlen gyönge és mégis üdvözülten tiszta zene száll, száll
be kivülről, azt lehet sejteni, hogy ennek a zenének csak édessége van,
hangjegyei nincsenek. A folyton némán sétálgató katonák nem látszanak
unatkozni, mindnyájuk orcáján öröm és meglepődés fénye delel és tiszta,
nagy szemeikből gyermeki ártatlanság és végtelen értelem ragyog.