Domb alatt mentünk volt, azaz meneteltünk, egy ember a másik után,
botolva, csuszva, ingadozva a sárban, kövek, gödrök, fatörzsek istenadta
akadályain át és csukott szemmel és tátott szájjal heverő holt lovakat
és egy-egy temetetlen felejtett szerb katona testét kerülgetve. Ugy
mentek a fáradt bakák egyik a másik háta mögött, mintha minden
pillanatban össze akartak volna rogyni, de mégse rogytak össze, mert
olyan fáradtak voltak, hogy már nem is érezték, az emberben a fáradtság
is elfárad végre, az ember csak engedi magát előre szállitani két
elfásult lábán, szinte elmámorosodva a kimerültségben, és valami
mélységes és földöntuli honvágy lehet az, ami a képtelen testet és
gondolattalan fejet ilyenkor csak viszi tovább, előre, messzire. Mind
görnyedten vánszorogtak a bakák a bornyuk és torniszterek alatt és
néztem, néztem és ugy tetszett, mintha ezekben a megrakott bornyukban és
torniszterekben az élet terhét cipelnék a katonáknak öltözött emberek és
vinnék a halál elé és akkor majd kipakolják és előpanaszolják és
elhallgatnak és azután megkezdik a pihenést.
Egyszer csak szó hallatszott:
– Ni piros virág…
Egy bakát láttam elől kiegyenesedni. Megállott, mászni kezdett a dombra
fölfelé. Előtte is, utána is megállottak egy páran, nyujtogatták a
nyakukat. A dombon erdő kezdődött, a legszélső fák alatt csakugyan
valami kis piros dolog tünedezett. A baka a puskájával, bornyujával,
baltájával, ásójával, sátorlapjával, köpenyegével, pokrócával,
kenyereszsákjával és a nyakában egy pár csizmával vergődött fölfelé a
dombon, gyökérbe, földbe és hóba kapaszkodva. December volt. Fölért a
fák alá. Négyen, öten, hatan másztak még utána hason, vonaglottak és
gyötrődtek föl a domboldalon. Fönn szaladni kezdtek, lekuporodtak, aztán
vigan ugráltak egymásután lefelé. Mind hozott a kezében egy kis
pirosságot.
Hallom, hogy veszekednek:
– Paszulyvirág, – kiabálta Sápi Sámuel népfölkelő.
– Paszuly? Tél van most te jámbor, te!
– Rózsabogyó! Én megösmerem, rózsabogyó.
– Ez bogyó, ez? Virág ez, marha.
– Olyan, mint a tátogató.
– Fene aki megeszi.
– Én megeszem, add ide.
– Tán neve sincs. Névtelen virág.
– Szerbiai virág.
Igy vitatkoztak és mentek tovább az árok mélyén és osztogatták és
forgatták és emelgették az orrukhoz a piros téli virágocskát, magam is
kaptam, én sem ismertem. Azt mondták előttem:
– Szaga sincs, de azért szép virág.
Egy baka előttem messzire mintha danolni kezdett volna. És mind, a
nehéz, fáradt, éhes, szomjas, álmatlan emberek mintha könnyebben,
szaporábban, elevenebben lépkedtek volna előttem. Egy kis virágot
találtak.