Egy domb alatt. Rendetlen, buta lövöldözés három oldalról. Egynéhány
bekötözött baka fekszik és üldögél. Kiabálnak a fák közül fentről, két
sebesültvivő fölkap egy hordágyat, mennek föl. A két doktor dolgozik a
bakák körül. Ópiumot csöpögtetnek. Gaze-t bontogatnak, hosszu fehér
csikokat hasogatnak. A fák közül mindig előjön egy ember. Támolyognak.
Közelebb érnek: mind vérzik valahol. Szemük ijedt, szórakozott, szelid.
Ugy jönnek ki a fák közül, mint az álmodozók. Egy katona négykézláb
csuszik erre, ja-a-a-a-aj, ja-a-a-a-aj… A bekötözöttek fáradtan nyögnek,
hallgatnak, az orrukat szivogatják. Golyók szállnak el, sijjj… huijjj…
fuijjj… fijúú… fiú… A sebesültek néznek fölfelé, behuzzák a nyakukat,
lefektetik magukat. Tapogatják félénken a kötés alatt karjukat, fejüket.
Shrapnell jön: uijjuijjuijjuijjj, vonit, szüköl, sivalkodik, mintha ő
félne. A fák közt robbant. Recseg-ropog, utána a fák csóválják a fejüket
sértődötten, szenvedőn. A száraz levelek sokáig hullanak aztán, lassu
leszállásuk közben ragyognak egy pillanatig a napsütésben. V. hadnagy
szalad le az erdőből, a két karját feltartja s rázza a kezeit, mint a
spanyol táncosnő a castagnette-ekkel.
– Doktor! Doktor! Ide nézz!
Közelebb ér, mind a két tenyeréből vércsöppek esnek. Forgatja a kezeit,
nevet. Valami lámpaláz van az arcán, gyorsan beszél:
– Láttatok már ilyet? Kérlek, lefekszem, a gukkeremet fölemelem, hogy
szétnézzek, abban a pillanatban átszalad a golyó mind a két kezemen. Nem
is láttam semmit kérlek. Kérlek, mikor fog fájni?
– Nem fog fájni, ne félj semmit.
– Kérlek, én nem félek.
H. doktor felköti a nyakába a két karját. V. áll, egy pár lépést megy,
nevetve ugrik egyet:
– Nem olyan vagyok, mint egy kenguru? Tegyetek a számba egy cigarettát.
Itt a tárca a bal zsebemben.
P. hadnagyot hozzák hordágyon. A pucerja jön a hordágy mellett a
karabélylyal, köpenynyel, hátizsákkal. E. doktorhoz hozzák. Halkan
beszél:
– Hármat kaptam barátom. A tüdőm is meg van lőve. Barátom, ne engedjetek
itthagyni. Nehéz vagyok. Ne hagyjatok itt. Cvikkere alól bánatosan és
bizalmasan néz föl a szeme.
H. doktor egy öreg szakállas bakához térdel le. A bakának leesik a
sapkája: kopasz. Ragyog a feje. H. doktor felhasitja ollóval a kabátja
ujját. Vér.
– Jézus Isten! Az ujjasom…
– No, csak csendesen galambom…
– Jézus Isten… Felvágják az ujjasom…
Vérben a felső kar. Shrapnelltől.
– Ne sajnáld az ujjasodat.
– Jézus Isten! Jézus Isten!
Mossák, törlik, kötözik.
Egyszer csak százan vannak már itt. Az egész kis völgyben mindenütt
feküsznek, ülnek sorban és összevissza, és mindig jönnek, jönnek
hordágyak és kettesével és magukban tántorgók. Hemzseg a völgy, a
halálból menekültek riadt rejteke. A sebesült-vivők erre-arra szaladnak,
nyögések, sürgető kiáltozás, egy szelid sirás uszkál a hangok közt.
– Tekintetes orvos ur, a nyakam…
– Várjál fiam, várjatok sorotokra.
– Kedves egy felesígem… jaj, kedves felesigem…
– Mit ríssz? Nem szégyelled magad? Ejnye, ejnye.
– Nem rívok, főorvos ur kérem, nem rívok.
– Az ollóm! A kis ollóm, Pista!
A golyók füttyei, zizzenései, finom sikolyai, szellő-fuvásai folyton
szállnak felettünk. Egy gránát vonul a levegőben: huuu… huuu… huuu… A
rettegés hatalmas és kifejező hangja. Messze robbant. A vak dördülés
után minden zaj elsülyed, egy kicsit kábult csöndben van ég és föld.
Már három orvos dolgozik, idejött M. doktor is, mert az ő zászlóalja
erre vonult a többihez. Egy hóember feje jön felém honvédhadnagy vállai
fölött… ugy megrémültem tőle, mint egy kisértettől. W. hadnagy. Az orrát
és a két ajkát furta át a golyó. Az egész fejét bepólyálták, csak egyik
szeme látszik ki s a szája szélén hagytak egy kis nyilást. Megfogja a
kezemet, megrázza, le és föl hajtogatja óriási fejét, mintha azt
mondaná: Mit szólsz ehhez, hát mit szólsz ehhez…
Hat baka buvik ki a fák közül, utánuk vagy husz ellenséges katona
botorkál engedelmesen. A bakák lelkendezve emelgetik a puskát, jönnek
vigan mesélni a szenvedés nyüzsgése közé:
– Itt nyomtuk meg űket az árokban…
A földszinü ellenséges csapat fegyvertelenül áll, pislognak nyugtalanul,
mint a kiöntött ürgék, egy perc mulva már a hadifoglyok közönye és
unalma bámészkodik belőlük. Egy baka odamegy hozzájuk, a hátába vág
egyiknek:
– Na, nye bojsze! Kell kenyér? Ne!
Egy karéjt vág neki a prófuntból. A nagy sötét szerb elveszi a kenyeret,
hálás mosolylyal int a bakának, enni kezd. A másik mellette
cigarette-papirt egyenget, a zsebéből fekete port szed elő, végigszórja
a papiron.