Hüh, de fázom. Hordágyakra feküdtünk le a hegy tetején, egy kis lapos
helyen egy bokor tövébe, mert fú a szél. Balról a két doktor fekszik,
jobbról a százados meg a segédtiszt. Mind háton fekszünk, végtelen
hálószobánk plafondja a csillagos ég. Sapkánkat legomboltuk az állunk
alá, a bundagallért az orrunkig hajtottuk, derékig két-két pokróccal
pólyáltak be szolgáink, két kezünk vastag keztyüben a zsebünkbe zártuk.
Mindenki behunyta a szemét. A fáradtság leszoktatott az esti
beszélgetésről. Itt a tetőn tüzet rakni nem szabad, mert a másik dombról
meglátja a partner. (Partnernek hivják az ellenséget.) Dombtól-dombig
megy ez az erőszakos társasutazás Szerbiában. A legénység itt fekszik a
tisztáson, meg lenn a lejtőn a fák közt. A hadnagyok a tisztás szélén
vermekbe bujtak. A szerbek ásták nekik. Ez a domb még tegnap a szerbeké
volt.
A dombtető szélén az őrszem áll, a puskára támaszkodik és néz a halál
felé. Milyen megrenditő a magában mozdulatlan álló sötét katona. Lehet,
hogy a tehénről gondolkozik, aki otthon van a meleg kis ólban.
Egypár percig fekszünk igy, egyszer csak elkezd rezegni a lábam. Rezeg
először a bal, azután a jobb, azután megint csak a bal. Azután megint
megrándul a jobbláb és rángatózik, mintha rángatnák. A bal is rákezdi.
Most, mintha hideg hullámmal öntöttek volna végig. A szám kinyílik és
alsó ajkam reszketve veregeti felső fogsoromat és azt mondja:
hföföföföfö… Minden lélegzetvételnél: hföföföfö, roppant szaporán. A
fejem tagadólag rázódik. Kinyitom a szemem, a doktor lábafeje ugrál a
pokróc alatt, a kapitányé is. A kulacs a mellükön, mint az alvó
csecsemők cuclija. A kapitány megszólal, nem az ő hangján, a fázás
hangján:
– Hühühü, gyerekehek… Nem fá-házol?
– Fá-á-házom.
Mind fázunk. Egypár szót didereg mindenki, megint csönd lesz. Behunyom a
szemem. Az erdőn tulról valamerről géppuska kezd ropogni. Azután
sortüzek, mint meg-megálló vonat zakatolása. A háboru sivár és
kimondhatatlan unalmas hangjai. A két kezem is rázódni kezd a zsebemben.
Az orromat ugy érzem, mintha valami hideg tárgyat tettek volna a
helyére. A karom ugy rángatózik, mintha villanyozógép két fogantyuját
tartanám. A vállam föl-fölugrik a nyakamba. H. doktor, balról a második
szomszédom, nagyot köhög és mormog és sóhajt. A hordágy alatt mintha a
Jeges-tenger hullámzana. A levegőben a szél vigasztalan kérdéseit
hurcolja jobbra-balra. A lejtőn ló kehel. Kukorékolás hallik végtelen
távolról. Kutyák ugatnak isten tudja merre. Egy percre békén hagy a
rázás, azután hirtelen megkapják megint a lábamat és huzgálják,
ráncigálják. Egész testem mintha szuró porzóval szórnák. Érzem, a belső
részem hogy remeg. A jégzajlást képzelem. Fejem, vállam, karom, lábam
össze-vissza rándul, derekam néha jobbra-balra vonaglik, ajkam folyton
szürcsöli a hideget, egy végtelenségig hütött izetlen italt. Mintha
rostában ráznának. Egy percig aludtam. Arra ébredek, hogy jégszilánkkal
borotválnak. A fejbőrömön meleg hullámok osonnak. A térdem reszket, a
lábam nem érzem. E. doktor fogvacogását hallom mellettem. A lejtőről a
fák közül zördülés, koppanás hallik. A bokor sóhajt, apró rezzenés, halk
tördelés neszel folyton. Fölöttünk valami szárnysuhanás, s rebbenés, s
valami emberivel rokon hang révül, mintha a szél mondott volna egy szót.
Mennyi élet van a világon az emberi életen kivül.
Lépések jönnek. Egy görnyedt sötét alak hajol az első hordágy fölé,
azután a másikhoz megy, lehajol:
– Doktor. Doktorkám.
E. doktor morog.
– Doktor. Adj valamit.
E. doktor:
– Ki az?
– Én vagyok.
A géppuskás hadnagy.
E. doktor:
– Mi kell?
– Éhes vagyok. Adjatok valamit kérlek.
E. doktor az, akinek mindig van enni, inni, szivnivalója. Vagy husz apró
zsák, bőrtáska csüng a lován.
– Nincs nálam semmi. Majd reggel. Hüh, de hideg va-a-an.
A géppuskáshadnagy egyik lábáról a másikra ugrál, a két keze a
nadrágzsebben, a könyökei rázódnak.
– Adjatok már valamit, éhen halok.
H. doktor a szélen nyög, kaparász, feltartja a karját:
– Gyere ide. Nesze.
A géppuskáshadnagy odanyul, elveszi.
– Köszönöm, szervusztok.
H. doktor:
– Hol alusztok?
– Sátorban. Megfagyok, barátom. Bövövövövö.
Elszalad. A hátam nagyon fázik, felülök.
Szemben velünk a tisztás szélén két hosszu sor fehér valami a fekete
földön. Csomagok. Zsákok. A fehér téli pokrócba göngyölődzött emberek. A
fejük se látszik ki. Ezek a katonák ugy hevernek itt, mint a sorba
teritett vadászzsákmány. Egy pillanatra a Halált képzelem a hátuk mögött
állani, mint egy főurat, akit vadászat után fotografálnak.
Hátradülök. E. doktor megszólal:
– Mit adtál neki?
H. doktor: – Egy kis darab csokoládét.
E. doktor:
– Mara-hadt még ne-heked?
– Nincs. Tudod, hogy ez az egy darab volt.
– Mé-hér adtad oda? Mit e-heszel reggel?
Csönd. E. doktor didereg és tovább beszél:
– A-hazt hiszed a-hadok?
Csönd.
– Majd le-heszoktatlak erről a jó-hóságról.
– Mit csináljak, ha éhes. Én most nem vagyok éhes.
– Már me-hegint veszekedni akarsz. Négy hó-ónap alatt nem tudtalak
re-hendre szoktatni. Én spó-hórolok, ő meg osztogat. Sziva-harunk sincs
már, tudo-hod? Ki ad sziva-hart mindenkinek? Szi-hi-szisziszi…
H. doktor hallgat, mert bünös.
– Jó le-hett volna az a csokolá-hádé reggel. Én nem adok. Ne-hem,
barátom.
– Ne bánts már. Neked nincs szived.
– Nekem va-han szi-hivem, fukar se vagyok, de az életben, az é-héletben…
A többit nem hallom. Elaludtam. Rángatják a karomat. Kinyitom a szemem.
E. doktor rángat.
– Kelj föl járkálni.
Igaz. Ha a szabadban alszunk, minden órában fölkelünk járkálni. A
kapitány jár már, a segédtiszt is. H. doktor is lehajtott fővel, a két
kabátujját egymásba nyomva. A kapitány a fehér zsákok mellett lépeget,
toszit a lábával rajtuk:
– Auf! Auf! Megfagytok! Auf!
A zsákok egymás után kibomlanak, a sötét emberek fölnyulnak, mind járni,
topogni kezdenek. A fehér pokrócok maradnak a földön meg a puskák
mellettük. A tisztáson különös néma ődöngés támad az éj hidegében és
homályában. Ha egy ember közel van hozzám, látom lehellete ködjét.
Áááá… hááá… – hallatszik folyton, mintha erős pálinkából kortyoltak
volna az emberek. A fejek jobbra-balra inganak, vagy a mellekre
huzódnak, a vállak rázódnak, a lábak bokáznak, vagy egy helyben
topognak. A fák közül lennről is ez a topogás hallik és zörgés. Karok
csapódnak széjjel és vissza és mintha hangtalan vernék a melleket.
Tenyerek a füleket veregetik. Egy-egy alak körbeszaladja magát. Egy a
holdat nézi és föl-fölkapja két karját. Szó nem szól, csak köhögés, és
háh, háh, s a csillagok alatt a téli éjfélen ez idegen és névtelen
hegyen a mindenfelől boruló erdőség közt mintha valami vademberi
szertartást látnék. A dsungel jut eszembe, s benne az elefántok éjféli
tánca, amelyet jelenlegi ellenségünk, a lehajló bajuszu és sima homloku
Kipling regélt.
Vagy tiz percig tart a hidegnek ez az istentisztelete, azután a sötét
katonák visszamásznak pokrócaik alá, mi visszafekszünk a száraz
vérfoltos hordágyakra, betakarózunk, behunyjuk a szemünket. E. doktor
oldalt fordul, felém, sóhajt és halkan morog:
– Egy egész darab csokoládét… majd leszoktatlak, megállj… me-hegállj…