– Istenem, segits meg… Istenem… jaaaj…
Azután nyög ugyanez a hang a hátunk mögött: ööh, ööh, ööh. Egy hadnagy
hátrafordul a sötét csapathoz:
– Melyik jajgat itt?
– Nem birom már a lábom, hadnagy ur. Feldagadt a lábom. Jaj istenem!
– Hát az én lábom. Csak gyere, ne jajgass.
– Ööh, ööh…
Hajnal óta jövünk, most este van, tiz óra. Kék ég, csillagok, barna
halmok. Most uton járunk, a lépések csámcsognak a sárban. Senki se
beszél, igy jobban birja az ember az ugynevezett menetelést. Egy szerb
ember vezet bennünket, elül megy az ezredes úr előtt. Ha jól vezet, kap
egy tizkoronás papirt, ha nem, egy hétfilléres golyót. Valószinü, hogy
jól vezet.
Az előttünk vánszorgó század megáll. Mi is megállunk. Völgyben vagyunk.
Előttünk magas domb, az ezred eleje már ott áll. Egy pár homályos fehér
kocka a dombon össze-vissza. Házak. Az előttünk álló század megindul. Mi
is. Fölérünk a dombra. A domboldalon letört kukoricás. Mindenütt
kukorica, mindenütt. Ezeknek a kukorica a buzájuk, ligetjük, Bakonyjuk.
A dombon áll az egész ezred. Átlátunk az előttünk boruló hegyekre, az
oldaluk teli tüzekkel, mintha lángokból való csendes nyáj legelészne.
Egy másik ezred tábortüzei. Fejszecsapások hallatszanak át. A távoli
puskalövéseknek is ilyen hangja van.
– Zbogom… Zbogom…
A báránybőrsipkás szerb ember jön visszafelé, nyájasan bucsuzik a
bakáktól. Most fizették ki, a tizkoronás papirpénzt föl-fölemeli a
kezében, forgatja a holdvilágnál. Megy, hallatszik távolodó hangja, még
mindig köszönget az ötforintos hazaáruló: Zbogom… Zbogom…
Meglátjuk a segédtisztet, aki kvártélyt szokott csinálni.
– Miska, hol alszunk?
– Várjatok, gyerekek, rögtön…
Elszalad. A zászlóaljak különválnak, a századparancsnokok összegyüjtik a
hadnagyokat, rendelkeznek. Jóska te idemégy, Laci tik amoda. A bakák
csendesen állanak, köhögnek. Az őrségek egymásután elballagnak előre,
hátra, jobbra, balra. A tábornak olyan lesz a formája, mint a pókháló.
Barátaink a hátaslovak, pártfogóink az ágyuk és szövetségeseink a
trainszekerek, nem jöttek el velünk. Csak a géppuska öszvérei
álldogálnak köztünk.
– Miska!
– Gyertek, gyertek!
Megyünk vagy nyolcan. Egy meszeletlen négyszögletes vályogház, üvegtelen
ablaka mögött gyertyafény.
– Itt?
– Ide az ezredes urat tettem. Ez a másik.
Ez is olyan, csak sötét az ablak. Hat-hét házat látni, mind egyforma
négyszögletes, meztelen vályog, magas cseréptető borul rajtuk.
Szerteszét állanak, valami néma civakodásban. Durva, szegény, kedvtelen,
oktalan házak. Ez egy szerb falu. Ics vagy vics, ác vagy vác.
Bemegyünk. Három szoba vagy micsoda. Semmi sincs bennük, semmi, semmi.
Négy fal, tető, sötétség. Az ablakon belehel a hideg. Mind a három szoba
ilyen.
– Jó lesz itt, gyerekek?
– Nagyszerü! Elragadó.
Az ajtóba állanak, előkurjantani a tisztiszolgákat.
– Gábor!
– Varga!
– Sápi!
– Imre!
Már itt is van mind, rogyásig tele hátizsákokkal, bőrtáskákkal s mind
egy öl szalmát karol. A kutyák hüsége és szimatja van ezekben a
katonaruhás cselédekben. Egy perc alatt bebutorozzák a három sötét
cellát szalmával. Egy perc alatt ég a tüz az első szobában, amely a ház
konyhájának bizonyult. A füst felömlik a nyitott fekete padláson a
kéménybe. Már a fal hosszában sorban ülünk, heverünk a tüzzel szemben,
süttetjük az arcunkat, kezünket. Hogy ég. A lángok valami ragyogó és
forró és karcsu és mondhatatlan hajlékony és misztikus és boldog tangót
járnak. Hogy szereti a szalma a tüzet. Hogy szereti a tüz a szalmát.
Mintha csókjaik pattognának oly rendetlenül és szenvedelmesen. A pernyét
mind a szivemre érzem gyülni, a pernyét. Az urak eszegetnek, kinek mije
van. Szalonna, sajt, szalámi, kenyér, cakes, csokoládé. Egy hadnagy
kockacukrot eszik kenyérrel és gondolkozva bámul a tűzbe. Evés közben
csereberélünk az elemózsiával, mint az iskolás gyerekek a tizpercben.
Mindenki ad a másiknak abból, ami neki van. Akinek semmije sincs, abból
is adna valamit, ha lehetne. A kulacsok is szájról-szájra járnak.
Egyikben hideg tea kotyog, a másikban feketekávé, a harmadikban bor, a
negyedikben viz, az ötödikben szilvórium. Micsoda gyomorbaj lenne
mindebből civilben.
A füstöt vissza-visszanyomják a fekete ürességből felülről valami
boszorkányok. Ki ismeri a nyitott tetejü parasztkonyhák babonás
sötétjét. Egy tiszt már horkol. Az orvos a sarokban a falnak dül,
rózsaszin tábori lapot ir ceruzával. Minden este ir, másnap mindig
megyünk, nem lehet föladni. Megirja, beteszi a kabátja bal belső
zsebébe. A szivével levelez. A tisztek egymásután rágyujtanak, szivnak,
hallgatnak, hunyogatják lejebb-lejebb a szempillájukat, dülnek hátra.
Szegény jó fiuk. A zászlóaljparancsnoknak, a kedves kis szőke
kapitánynak a legénye egy ölelet szénát hoz be. Szerezte. A feje alá
nyomja a kapitánynak, a szalmára, mint a caprice-ot a párnára. Csipi a
füst a szemem. Fölállok, kinézek egy kicsit. Az ajtóba állok, behuzom
magam után, de az ajtó visszamegy. Micsoda kép ez idekint. Száz tüz
lobog a dombon, vagy mennyi. Minden tüz körül nyolc-tiz ember ül, hever,
mozog, jó magyar képüket fénynyel tüntetik ki a lángok. Az alakok
rezegnek a füstben. Egy-egy szikra megy föl, csillag szeretne lenni.
Csutka ég meg szalma. Köröskörül csapkodják a domb alatt a fákat a
fejszék, azt is hallani, hogy a bajonetok és ásók hogy hasogatják az
ágakat. Hol a fáradtan álló ezred a sötétben? Mintha egy szinházban
fátyolfüggönyt vontak volna fel és a kész uj képet adnák elében. Két
hadnagy jön.
– Szervusz, van még itt hely?
– Van, szervusztok. Egy szoba még üres.
– Szalma is van?
– Szalma is.
– Akkor szüret.
Bemennek. A legényeik utánuk. Oh, én megint kinn alszom inkább az
emberek közt a tüznél. Az emberek… A legénységnek a neve ez a
katonaságnál, a bakáknak, a parasztoknak. A emberek hajnalban kimennek
ásni. Kaptak már az emberek kenyeret? Nem birják már az emberek ezt a
strapát… Igy. Az emberek, az emberek… Hallom, hallom s néha oly
mélytelen mélyen rezonnál a lelkemben ez a közönséges, tompa, fénytelen,
dallamtalan szó: ember. Elgondolkozom, vagy csak tünődök, vagy csak
érzek és csakugyan egy ilyen parasztot érzek ebben az öt betüben: ember.
És valami müveletlenül teljes azonosságot érzek ezzel az emberrel.
Gyerekkoromban érezhettem igy, mikor azt a szót hallottam: gyerek, hogy
én is gyerek vagyok. Most ember vagyok. Úr vagyok? Úr… úr… hangtalanul
nyujtogatom ajkaimon ezt a karcsu szót, amelyet borzasztó régen tudok, s
most mégis oly különösnek és idegennek rémlik. Mit jelent az, hogy úr
vagyok? Oh istenem, félek, hogy én ember vagyok, mint a paraszt.
Odamegyek az első tüz mellé.
– Te vagy az, Nagy Gábor?
– Én vagyok. Sütjük a tengerit.
A bajonetjükre szurtak egy-egy cső tengerit, forgatják a lángban, mintha
gyönyörködnének benne, hogy ragyognak egymásután a sárga gyöngysorok.
Egy-két cső már feketedik.
– Vigyázzatok, ettől kapni a vérhast.
Egy pipás ember az mondja:
– Annyi baj legyen, kérem.
Mindenütt fenn vannak, üldögélnek, pipálnak az emberek. Inkább nem
alusznak, csak melegedhessenek. Az apró téli csillagok nézik az égről a
háboru pásztortüzeit. Ágyulövések hangzanak tompán jobbkéz felől
valahonnét. A szomszéd tüznél egy ember a bakancsát varrja, s egyik
meztelen lábafejét a tüznek tartja.
– Idefekszem közétek, jó?
Kedveskednek, huzódnak széjjel, Nagy Gábor elszalad, csutkát hoz,
szalmát kapar, megy be a pokrócomért, kihozza.
– Asszony van odabe.
– Miféle asszony?
– Szerb asszony. Ott cicáznak véle.
Nézzük meg. A konyhában a tüzön bágyadtan ölelkeznek kis lángok s
vonaglik alattuk a gyönge parázs. Az ajtó mellett a falnál áll egy piros
és sötét némber. A félvállával a falnak dül. Ránézek és két barbár
fekete szem néz vissza rám. A kapitány beszél vele, a kapitány tud
szerbül, mert ujvidéki. Leülök a szalmára. Itt hárman horkolnak már, a
másik szobából is horkolnak, mintha az alvók titkos beszélgetése lenne.
Egy hadnagy ül még, meg az orvos.
– Micsoda asszony ez?
– A másik házból jött, hogy ne bántsuk az apját.
– Ki bántotta az apját?
– Nem bántották, csak megtalálták a padláson. Most aztán félnek.
Mig magyarul diskurálunk, a szerb nő nyugodtan nézeget bennünket. A
fejét is a falnak hajtja, egyik sáros bocskorát áttette a másikon s a
bocskor orrát görbiti a földön. Nem fél, mert asszony, ezek itt a földön
nem ellenség, nem katonák, nem hóditók, csak férfiak. A kapitány tovább
beszél vele szerbül s forditgatja nekünk.
– Hol az urad?
– A háborúban.
– Fivéred nincsen?
– Van három.
– Azok is a háboruban vannak?
– Azok is.
– Mióta?
– Nem tudom.
– Melyik hónapban mentek el?
– Nem tudom. Nem jártam iskolába.
– Miért nem jártál iskolába?
– A lányoknak nem kell iskolába menni. Az öcsém járt helyettem.
– A lányoknak nem kell tudni irni meg olvasni?
– Minek azt tudni.
– Maradt még valaki a faluban?
– Csak az apám meg én. Az apám fél a háborutól. Mindig a padláson van.
Nem akartam itthagyni.
– Szereted az apádat?
– Ne lőjjék agyon.
– Hát Péter királyt szereted?
– Ne süssön rá a nap.
A kapitány nevet.
– Hát haragszol Péter királyra?
– Nyáron se süssön rá a nap.
A kapitány elhallgat. Hangzanak a távol ágyulövések egymásután. Mintha a
háborúnak, az emésztő szörnyetegnek a nyugodt szivverése volna. A szerb
asszony az ajtó felé forditja a fejét:
– Rat… rat… rat…
Háború, háború, háború. Az asszonyt hirtelen villámlás világitja meg. A
hadnagy villamos zseblámpája. Barna arcán a borzadály grimace-a.
– Gyere közelebb.
Közelebb jön. A villamoslámpa megint fölvillan. Az asszony összehuzza a
szemét, neveletlen félelemmel nézi a ragyogó kis masinát, mint a
vadállat. Vörös harisnyája van, rozsdaszin durva szoknyája, sárgacsikos
vörös ujjasa, fekete kendő a fején. Vastag, kiálló hasu, magas nő. Lehet
negyven éves, lehet huszonöt. Durva barna arcában valami cigányszépség.
A kapitány megkérdi:
– Hány éves vagy?
– Nem tudom… azt nem tudom… de már régóta élek.
Mosolyog. Fehér a foga, mint a kutyáé.
– Mutasd a hajad.
Hátrahuzza a kendőt a fején. Mint az elégett szalma, olyan a haja. Egyet
simit rajta. Nagy barna kezén három ezüst gyűrü sápad.
– Hadd nézzük azokat a gyűrüket.
Leereszti a jobb kezét, ideadja. Kis török ezüstpénzekből csinálták a
gyürüket.
– Hol vetted ezeket a szép gyürüket?
– Obrenovácban a vásáron.
– Belgrádban voltál már?
– Nem. Obrenovácot se láttam, csak a vásárt.
– Nem sokat láttál a világból.
– Nem, goszpodin…
A villamoslámpa elfordul az asszony nyugtalanul néz utána. Azután kinéz
az ajtón.
A kapitány elereszti a nő kezét. Ásit.
– Elmehetsz.
A szerb asszony végignéz rajtunk mély fekete tekintetével.
– Nem lövik agyon az apámat?
– Ne félj semmit, menj haza.
A zseblámpa fénye megint az arcára röppen. Fölszisszen, összehuzza a
szemét, elkapja a fejét. Fél tőle, utálja, s mintha asszonyi szemeinek
sértés lenne, hogy valami jobban tud ragyogni.
Behuzta az ajtót maga után, de az ajtó visszajön. Kinn tüzek és a
csillagok. A kapitány, a hadnagy, a doktor hátradülnek a szalmán.
Sóhajtott valamelyikünk. Csodálatosak a csillagok az égen. Milyen ritkák
most. Itt egy, ott egy, amott… Fényjelek a mennyországból.