SÁR

Egy kicsit elvesztem volt az ezredtől. Másfélnapi tévelygés Zabresttől

Piromanig. Minden Kommandónál bekopogtam, nem tudják-e, hova ment ez meg

ez az ezred? Mindenütt mást mondtak. Itt Piroman alatt a trainszekerek

oceánjában megtaláltam P. urat és az ezred trainjét. Oh, drága P. ur. A

kenyérért jött tiz szekérrel, mindjárt indul vissza. Az ezred harcban

áll a konaticei dombokon. Merre van az? Arra. Ez az unalmas ágyuzás,

amely onnan hallatszik, őket ugatja. Ez a falu itt közel Piroman. Minden

ilyen szomoruan álló házcsordának tudtak nevet kitalálni. P. ur

összekurjantja az embereket. Földijeim, szoboszlaiak, debreczeniek. Jó

napot adjon isten, jó napot. Hogy megszoktam őket fáradt

honvéd-uniformisukban, puskáikkal. Mintha soha fehér gatyában, félujju

szürben, magas bottal otthon a pallón nem kocogtak volna. Az otthoni

cseréppipát lógatják a mellükre, egypárnak ostor a kezében, ők a

kocsisok. P. ur mellé ülök az első szekérre. Mögöttünk két puskás ember

heveredik el a ponyvával letakart kenyerek hátán. A többi szekér

utánunk. P. ur csettint, megcsapja a két lovat, indulunk ki a szekerek

nagyvásári táborából. Nehéz a szekér, lágy a mező, rossz a két ló,

lassan kiérünk. Megállunk. Az utra nem lehet fölmenni, municiós szekerek

huzódnak a pocsolyában. A többi szekér is megáll mögöttünk. Állunk,

várjuk mig vége lesz. Két sor lőszerkocsi vonul az uton, az egyik sor

előre, a másik sor visszafelé. Mind egyforma szürke lövőszereskocsi,

mind egyforma sáros pejló, mind egyforma vörös-szakállu katonák. El

fogok szédülni, ha sokáig nézem ezt az egymás mellett forditott irányban

vánszorgó egyformaságot. P. ur mintha a levegőbe támasztaná mereven

előre tartott két öklét. A két ökölből a gyeplő lehajlott fekete ivei

mennek a lovak fejéig. P. ur kék kabátujjain a dupla sárga stráfok

viritanak. P. ur önkéntes volt, de elmulasztotta, hogy tiszt legyen

belőle. P. ur egy debreceni takarékpénztár főkönyvelője. Egy kis birtoka

is van. P. ur nagyon ért a paraszthoz meg a lóhoz. P. ur nem harcol. P.

ur menázsi-őrmester. Éjjel-nappal talpon van, lovat hajt, számadási

füzetek szoronganak a zsebében, a konyhára vigyáz, kenyér után jár,

marha után jár, sok pénzt biznak rá, az irodának, a gazdasági tisztnek,

a századparancsnoknak, az ezredesnek és minden tisztnek felelősséggel

tartozik és szalutálgat, mint egy kis ujonc. Most hátrabeszél a

parasztoknak, nézem negyven éves szakállas profilját, komoly szép

szemeit, szabályos és tiszta fülét s hallgatom szavait s beszédéről és

hangjáról a jó buzakenyér ize jut eszembe.

Egy kis rés támadt a lőszerkocsik közt.

– Gyüre! – mondja P. ur. De már megint összefut a municiós train s a

szekér beszorul.

– Varten bite, varten! – P. ur átvág. A vörösszakálluak kiabálnak, P. ur

rájuk se néz, átvezérli a szekereket az ut hig sarán.

– Itt vattok mind?

– Itt vagyunk, P. ur! – kiáltanak egymásután hátulról.

A két ló lépésben megy s a farukon az izmok minden lépésnél behuzódnak

és kifeszülnek. Előttünk megint szekerek másznak, jobbra is szekerek

huzódnak előre és visszafelé, balra is, meg itt is, ott is ágyúkat

vontatnak. Köröskörül és messziről valami fáradt és szenvedélytelen

lárma hallik folyton, az emberi hangok mintha nagy távolságokból

beszélgetnének és nem értenék egymást. Üüü-hó-ó-ó-háá… Hájde! – jön ki

tisztán néha a zürzavarból. Meg ezt hallani messziről: prrr! prrr! Az

előttünk huzó idegen szekerek közül magyar káromkodás száll fel a lárma

ködébe, mint egy darumadár. Megállunk. Elől valami baj van. A csizmám

csupa sár megint, a keztyüm is sáros, a térdem is. P. ur arcán is

sár-csillag. Áll a szekér. Odább, balra tőlünk egy nagy bronzcsövü ágyú

áll. Nyolc ló huzza. A balfelől fogott négy lovon négy tüzér ül,

korbácscsal verik a lovakat. A lovak a fejüket előre nyujtogatják, a

hátsó lábaikat feszitik hátrafelé, az első lábaikat egy-egy ütésre néha

fölemelik.

– Hü-ü-ü-hóóó-nye-e-e… üüü…

A hajtók jobbkarjukat folyton csavargatják s a korbács vonaglik és suhog

és cserdül. A kövér, néma ágyu meg nem mozdul, a csöve hátul közömbösen

bámészkodik a föld felé. A nagy kerekeknek csak a felső fele látszik ki

a sárból. A tüzérek teste előre-előre hajbókol a nyeregben, balkezük

ráncigálja a kantárt, jobbkarjuk forgolódik, orditanak, üvöltenek, a

korbács kigyózik, az egy helyben erőlködő lovak kis téli ködöket fujnak,

farukon görbe folyókákat csinál az izzadság. Haj, haj, jajj – acsarkodik

egy tüzér és hányja-veti magát a nyeregben, mintha meg akarna háborodni.

A korbácsokat nézem a kezükben s mintha régi-régi háborus képet látnék s

a világháborunak s az egész világ minden háborujának vonaglását érzem

szivemen.

– Miért nem megyünk?

– Mindig baj van – sóhajt P. ur. – Hogy várják már ezt a kenyeret.

Előttünk valamelyik szekérnek eltört egy kereke. Ott bajlódnak most. A

zsákokat látom, hogy hordják le róla és hozzák hátrább más szekerekre.

Kitérni nem lehet, szembe is vonulnak ekhós szekerek, az isten tudja, mi

minden van sötétjükben. Egyikbe egy ló mellé ökröt fogtak. Egy másikban

egy szamár jön meg egy öszvér. Egész kis borzasszőrü csikókat is látni,

hogy kinlódnak előre a sárban. A lovakból behivták már a legfiatalabb

korosztályokat. Az ekhó homálya alatt sorba mulnak előttem a kocsisok,

különös, piszkos, öreg vadszakállu emberek, gubákba, bekecsekbe huzódva

s magas báránybőr süvegekben, némelyiknek két füle vizszintesen mered

kétfelé a lehuzott sapka alatt. Tartják a gyeplőt, nem néznek le a sárba

és fejük erre-arra inog folyton valami üres kábulatban. És nincs

vége-hossza ennek az ekhós-szekérsornak. A train vonulása mindig

felkölti lelkemben a végtelenség nosztalgiáját és fájdalmát.

A szekerek megmozdulnak előttünk, P. ur csettint, mi is rázódunk tovább.

A sár a mellemre ugrál. Megyünk, megyünk, a lovakat ütni kell, mert mély

a sár. A lárma kábit. Messze, messze, a lárma végén mintha sirnának. Egy

pukkanás ugrik bele a fáradt zajba. Messze, elől, egy shrapnell csapott

le. Fölállok, katonákat látok leugrálni egy szekérről. Egy lovat fognak

ki, vezetik. Fönn a pici kerek felhő, most oszlik el. Mintha csupa vér

csüngene a ló nyakáról lefelé. Lassan lép egypárat, amerre kevesebb a

tolongás, a katonák eleresztik, a ló letérdel és oldalt borul. Egy

traintiszt lovagol oda, a karját kinyujtja, egy kis dördülés hallik, a

ló fölemeli a fejét és leteszi és meg nem mozdul. A traintiszt

ellubickol onnét előre. Állva maradok s körülhurcolom tekintetemet e

mondhatatlan rendetlenségen, vánszorgáson, embernek, állatnak

értelmetlen össze-vissza kinlódásán a végtelen puszta föld fekete

sarában és tükröződő pocsolyái közt. Messze a halmok felől piros szin

lep meg. Szerbek hurcolkodnak errefelé. Asszonyok jönnek szekerek

mellett piros szoknyában és barna fiualakok. A szekereken piros, sárga

cihák és pokrócok és kis lányok ülnek a rikitó holmin és fehér és sárga

tehenek sétálnak a primitiv szekerek előtt. Hová mennek? A sáros földön

itt-ott szalma szóródik, a szalmán emberek feküsznek. Néhol a sárban is

ülnek, feküsznek kék és szürke katonák. Nem messze, balra egy csuf

szőkeszakállas osztrák katona ül a sárban övig, a puskáját maga mellé

szurta, röhög, mutogat és gajdol: Holláriooo… Két trainhadnagy csatakol

el sáros lovakon oldalt, P. ur szalutál, az első hadnagy szemén cvikker,

borotválatlan, lenéz s mondhatatlan fásultság az arcán. A második

fiatalabb, ennek is cvikkere van, minden szekér mellett leszól:

– Mozgás. Mozgás.

Rekedt a hangja, s nem néz sehová, inkább magának mondja. Megint megáll

a két ló. P. ur gorombán kiabál az előttünk álló szekérre. A szekér nem

felel, áll. Mennyi ideje utazom itt, egy félórája, vagy egy éve? P. ur

megpróbál kitérni.

– Gyüre! Gyü na! Gyü! – Ráncigálja oldalt a gyeplőt, a két ló kapkodja a

fejét, lábát, az ostor suhog, csap, a lovak kivergődtek a sárból.

– Zurück! Zurück! Vagabund! – Ágyuszekerek jönnek szembe. A tüzér

németül szidja P. urat, P. ur magyarul szidja a tüzért, áll mind a

kettő, a többi szekerünk utánunk sorakozik, a többi német is ordit és a

többi magyar is káromkodik. Dobbannak, gurgulyáznak az ágyuk a dombok

felől. P. ur egy lemondással telt káromkodással visszaforditja a

szekeret a sorba, az elcuppogó, elzörgő tüzérek gyülölettel és morgással

néznek rá.

– Gyü! Hó! Az a jó isten… A rud beleütődött az előttünk álló szekérbe,

eltört. A két ló egymáshoz dörgölődzik. P. ur leveszi a sapkát a

fejéről, megsimitja a homlokát, hátraszól:

– Jéri, szálljatok le, vágjatok rudnak való ágat.

Kovács Jerémiás népfölkelő lemászik a szekérről, a másik utána,

elmennek. P. ur egy embert hiv, a lovakat kifogják. Leszállok,

ide-odajárok a sárban, mély fekete lyukat csinál minden lépésem. Egy

fához megyek, nekidülök. Mennyi ember mozog itt, mennyi ember. Amoda

messze a szekérsor előtt utászok lapátolják a sarat két sorban,

karabélyaik az ut mentén hármasával egymáshoz borulnak. Görnyedtek, a

karjuk egyformán hintál s a lapátokról egyforma nehéz fekete foltok

röpködnek. Egy pár lépésre tőlem egy idő előtt ellett parányi csikó

teste a sárban. Már patái is voltak, finomak, gyöngék, mint a halvány

gyöngyház. Amott egy lófej a ló teste nélkül. Nem az anyjáé vajjon? Oh,

szegény kis valami, akit a jó isten élni rendelt, és aki nem élsz

mégsem. Még csak kis csikó se lehettél egy napig sem, hogy eget és a

mezőt megérintsd gyönge nagy szemeiddel és remegő karcsu lábaidon

futkározz az örvendő háznép előtt és egy boldog mély ösztönnel szeliden

álló anyád hasa alá bujtasd kedves piros fejecskédet, amelynek homlokán

tán fehér folt is lett volna. Az emberek elpusztitottak téged, mert

háborut csináltak. Ők magukat is elpusztitják, de ők már éltek… Oh,

Istenem, ha engem fölvilágositanál a világ felől, amelyet teremtettél.

Csak engem, magamat, egyszer, hogy tudjam, mit gondoljak és nem mondom

meg senkinek, ha ugy parancsolod.

Előttem is, mögöttem is és keresztbe is és mindenfelé vánszorognak az

üres és teli szekerek. Egy lovat látok lerogyni egy szekér elől.

Próbálják fölverni, fölsegiteni, aztán leveszik róla a szerszámot s

félrehurcolják. Az ágyu nyolc lovával még ott háboruskodik egy helyben.

Hosszu sor szekér huzódik, sebesültek feküsznek a szekereken a szalmán,

merengő szemük az eget nézi.

A lovak huznak, lenéznek a sárba, folyton jár a fejük föl-le, föl-le,

mintha valamire örökké igent intenének. Igen, igen, igen, igen…

Hivnak, kész a rud. P. ur lehangoltan hajt, szeretne legelől lenni.

Panaszkodik, hogy az emberei éheznek, négy nap óta várják ezt a

kenyeret. Nem való magyar embernek a cvibak. Megint másfajta train

huzódik mellettünk. Csupa oláh kocsis. Ebben az örökös hühózásban itt, e

rengeteg nyüzsgésben egy pillanatig azt képzeli az ember, hogy ez itt a

háboru és a harcra már nem jut ember. És mennyi harcol. És mennyi

fekszik a kórházakban. És mennyi van, aki nem katona. Mennyi ember van a

világon. Hangyák az emberek vagy micsodák? De itt ül mellettem P. ur.

Épp olyan magas, mint én. Milyen jó és derék ember és milyen élvezet

hallgatni magyar beszédét. Eszembe jut, hogy szeretem P. urat. Némán

megsimogatom a hátát. Nem tudja, miért kapta, rám néz, elmosolyodik,

azután sóhajt egyet. Vánszorog a szekér, nézem a lovak lesülyedő és

felbuvó vizes szürke lábait, s lábaik alatt a sarat, a rettenetes szerb

sarat, a semleges anyaföld durva és fájó hideg sarát, a lágy és konok és

izzadó feketeséget, amelyben folyton változó és folyton hasonló

gyürődéseket, árkokat, sineket, lyukakat nyomnak és vágnak a lábak,

paták, kerekek s amelynek hangjai vannak, szörtyögő, cuppogó, csámcsogó

és locspocsoló hangjai, amelyeket lehajtott fővel hallgatok, mintha

valami élő hangok lennének, az élő Föld hangjai, amelyről nem tudom,

szeret-e, vagy un-e bennünket, s a sárnak ez oktalan és rejtelmes

hangjaiban sirat-e minket, vagy alattomosan, magában kacag rajtunk. Egy

pillanatban mintha a rengeteg szekér, ló, ember fölött egy vonaglás

menne végig és mintha minden sülyedne és el akarna merülni a sár alá

mélyen.

Az utászok gályarab-csapatja közepén rekedten kiabál egy lovastiszt, az

imént láttam arra lovagolni, őrnagy. A lovaglóostorával mutogat és

csapkod és a görnyedt lapátos katonák széjjelebbhuzódnak, azután megint

összébb, azután tovább lapátolnak, megint megállanak, tovább huzódnak,

lehajolnak. A dombok nőnek, az ágyuk közelebb dörrennek s valami

groteszk és tragikus hatása van a kiabáló és mutogató homályos szürke

őrnagynak, aki a sár ellen visel háborut. Talán mert alkonyodik, s a

dombok fölé Liberty legdrágább selymei bontódnak. Az alkony legszebb

selymei és névtelen szinei. Az őrnagy elhallgat, talán az eget vette

észre. Megáll a szekerünk. Előttünk is, utánunk is, oldalt is minden

szekér áll. Nem tudom, miért. Mintha a gyü is meg a hó is

megcsöndesedett volna. Mintha az egész vánszorgás valami csalódásban és

bánatban föleszmélt volna itt és megdermedt volna mind ez az

összevisszaság és céltalanság a fölénk omló esthomály alatt s az ég

mennyezetének fényétől és a naplemente csodálatos, csodálatos

zászlódiszétől kétségbeesve és elámulva és fölrajongva állanának némán

és mozdulatlanul a föld teremtményei. Oh nem, lassan vonulnak az

elsötétült szekerek és a fekete lovak huzzák magukat és ejtegetik nagy

fejüket mindenfelé. A két katona alszik mögöttem a kenyereken. P. ur is

kis tajtékpipáját szívja. Itt-ott a távolban tanyázó fuvarosok, katonák

piros tüzei égnek a földön. Messziről egy vöröskeresztes fehér zászló

tünik elő, egy ház fehérlik mögötte s három-négy betegkocsi áll egymás

mögött nem messze tőlünk és letakart nagy szekerek. Van valami gyászos

ezekben a rideg ponyvás szekerekben s a zárt betegkocsik az alkony

borulatában oly komorak és ijesztőek. Nagy lámpáik vannak kétfelől s

nagy kerekeik, s olyan az alakjuk, mint a régi rokonszenves utazó

hintóké, amelyket berline-nek hivtak. De esteledik és a lámpáik mellett

a nagy sötét kocsik oldalán a fehér körben oly erősen vöröslik a vörös

kereszt.