Letelt a foglalkozás ideje, csak azért maradtam még benn az
ujonc-szakasz szobájában, mert ilyenkor pihenés helyett összecsődülnek a
gyerekek a sarokba s nótát tanulnak hegedü meg klarinét után s ezt a
neveletlen énekórát végighallgatni olyan műélvezet, amelyben a fül
örömest alkuszik meg a sziv javára. A boldog lárma alatt csak a
pillantásoknak tünik fel, hogy kinyillott a nagy hosszu szoba ajtaja és
az ágyak kettős sorfala közt jön előre egy fekete asszony sárga kis
kosárral a karján. Annak a szeme vette tán legelőször észre, egy Sándor
nevünek, aki már itt is hagyta a nyolcvan szájon ingadozó éneket és
szalad elibe a közelitő csendes anyának.
A kék fiu meg a fekete asszony egybeborulnak, a fiu odatartja a fejét s
a kék sipka meg a fekete kendő tapogatják egymást hang nélkül. Bizonyára
a sipka durva posztójának s a hideg sipkaellenzőnek is jut az óvatlan
anyai csókokból. Azután leülnek ők ketten a fiu ágyának szélére. A
fekete asszony leveszi a karjáról a kosarat, elforditja a kosárfedőt,
mind a két fej néz lefelé a kosárba. A fekete asszony erős, száraz kezei
kihajózzák ami a kosárba van. Fehér ruhát, barna cipót, egy piros almát,
kettőt, hármat, négyet, tizenkettőt. Egy nagy vágás szalonnát.
Ujságpapirban tepertőt. Másik ujságpapirban rózsaszínü sült csirkét. Egy
keszkenőből vörös sülttök hengergőzik kifelé. Egy kis csillogó pohár jön
még elő. Meg tű és cérna. Pedig tűt-cérnát idebent is kapnak a katonák.
A fekete asszony feláll, fölveszi az ágy alól a gyereke katonaládáját,
kinyitja, berakodik. A tepertő, meg a csirke, meg három alma, meg a cipó
kinnmarad az ágyon. A fekete asszony bicskát vesz elő a rokolya
zsebéből, felvágja a cipót, az ujoncnak kezébe adja. Az ujonc elkezd
enni. A többiek a dalt épitik a sarokban. Anya és fia szembefordulva
ülnek az ágyon. Az anya kezei az ölében ülnek, csak néha jönnek elő s
le-leseprik a morzsát a fiu nadrágjáról. A fiu csirkét eszik, mind a két
orcája duzzad, a drága zsir mosolyog ajkai körül. A fekete asszonynak
szük, éles, fehér orcája van. Lapos dereka fel-felhuzódik, mintha
sóhajtozna. Az ujonc tizennyolc esztendős, a fekete asszony nem több
mint kétszer tizennyolc. Eszembe jut a nagyvilágból, hogy Páris
demimondaineja harminchat éves korában pályája delelőjét éldeli. Az
ujonc anyja ugyanebben a korban már a vénasszony sorsát viseli.
Elsétálok előttük, mintha nem is látnám őket. A fekete asszonynak fényes
köny van a szemében. A fiának egy egész csirkecomb a szájában. Az ujonc
eszik, eszik, eszik, éhség nélkül, csupa passzióból. A fekete asszony
eteti könnyes szemével. Egy falat, egy könny, egy falat, egy könny. Még
egy árva szót se beszéltek. Az almát harapja már az ujonc, a másik almát
az anyjának nyujtja. A fekete asszony kendője lassu nemet jelez. A nóta
a sarokban épül-szépül, a gyenge hegedü rezgeti, a klarinét sivalkodja,
az ágyakon sürün ülő, kuporgó gyerekek száján bátran és tisztán
gerjednek már az első sorok:
Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak,
Fáj a szive az édes anyámnak…
A fekete asszony erre nézett, a fekete kendő jobbra-balra inog, szinte
azt hallani e néma kilengésekből: Lelkem, lelkem, lelkem…
Egy pici csönd lett a strófa után. A fekete asszony szólhatott a fiához,
az tele szájjal azt mondja:
– Mm-mm-mm.
Az este elindult már az égből, elsápad és sötétedik minden. A fekete
asszony mellett a kék katona is fekete már, sőt ruháik összeszövődnek a
homályban, a kosár karja ivellik közöttük, az is feketén. A fekete
asszony ugy ül, mint a mozdulatlan gondolat. A fiu csámcsog csöndesen. A
sarokból zümmögés jön.
Mindjárt lámpát gyujtanak.