1915
Ebben az esztendőben, december 24-ének éjén, éjfélkor, az előtt a nap
előtt, amelyen egykor az emberek Barátja született s amelyet a
kalendáriumban örömnek és vérnek szinével nyomtatnak, valami halovány és
halk mozgolódás támadt a sötét ég alatt Európának minden vidékein.
Nyomtalan vándorlás és hirtelen gyülekezés innen is, onnan is, ami
csendőrtől, éji bakterektől, határőröktől, katonai őrségektől észre nem
vevődött, sem senki emberfia ezt a csodálatos éji összejövetelt nem
neszelte. A Krisztusok, a leégett, széjjelrombolt s elhagyott templomok
Krisztusai, az országutak és erdők Krisztusai, a temetőkapuk Krisztusai,
falusi piacok Krisztusai, a kikötők szikláin álló Krisztusok, a hidak és
hegyi ösvények Krisztusai mintegy csengettyüszóra, mint egy zászlójelre
egyszerre megmoccantak s leszállottak keresztfáikról. És halkan
egyszerre elindultak a földön, oly sebesen, mint a holdsugár és mint a
vágy, s átaltüntek inkább, mint mentek a sziklákon, szakadékokon,
folyókon, tavakon és határokon. És mint a sugarak, olyan egyenesen
siettek együvé ezernyi irányból ezeren meg ezeren és összetalálkoztak és
együtt megállottak Európa közepe táján egy hótól betakart tiszta mezőn.
Kőből való Krisztusok voltak és márványból való Krisztusok és bádogból
és fából való Krisztusok. Fehérek voltak és szürkék és rozsdaszinüek és
sárgák és megfeketültek és kopott szinüek. És égettek és kormosak és
tört kezüek és csonkalábuak voltak és csorbaválluak és beszakadt
derekuak. És voltak teli s teliszurkálva apró lyukakkal és hasadva
hasitásokkal és repedve repesztésekkel.
És némán sorakoztak mind, márvány a bádog mellé, kő a fa mellé, ahogy
érkeztek, és mikor együtt voltak, hosszu és hangtalan sorokban, hosszu,
hosszu, végtelen hosszu csapatban elindultak előre. Előre és fölfelé,
már az első lépésnél fölfelé tartottak, mintha nyugodt hegyoldalon
mennének hegynek föl, és mezitelen és megszegelt lábuk meg se mozdult,
ahogy mentek, és mégis mentek mindig följebb és följebb. Mind a
Krisztusnak le volt hajtva a feje és lenéztek és mégis a magasságba
haladtak. Idelenn a városok templomai világitottak ablakaikkal és
ajtajaikkal és a falvak templomocskái szintén. És fennről látni lehetett
a városi templomok előtt tolakodó és ágaskodó fekete tömeget, mindenféle
idegeneket, szegényeket és megvetetteket, akik kiszorultak az utcára, és
a falvakban is látni lehetett a napszámosasszonyokat, koldusokat és
elkésett tanyai béresnépet, akik a templomocskán kivül szorultak.
A magasságba vándorló processzió pedig elérkezett a mennyek országába.
Mind megállottak a mennyek kapujában és ott állottak a felhők
rózsaszinü, meleg selyemgyapjain. Egyetlenegy, aki véletlenül legelől
volt, bement a mennyek kapuján, ő olyan volt, mint a többiek mindnyájan
és ő maga is annyi volt, mintha mindnyájan lettek volna.
Odabenn pedig állott egy királyi szék és azon ült „Valaki és tekintettel
hasonlatos vala a jáspis és sárdius kőhöz és a szék körül vala
szivárvány, amely Reá nézve hasonló vala smaragdhoz és a szék körül
fehér aggok arany koronákban és a szék előtt üvegtenger, hasonlatos a
kristályhoz“.
És az egy, aki a fényben előjött és a királyi szék előtt lehajtott
fejjel és széjjeltárt karjaival megállott és aki a többiek helyett is
beszélt, igy szólott szólalván:
– Mi Urunk és Gazdánk, ime eljöttünk a mi tanácstalanságunkban. Ime
felhoztuk a mi uj sebeinket. Égetnek és tördelnek és hasogatnak és
ércgolyókkal rontanak és lyukgatnak bennünket az emberek, akiknek a
földön utitársaik, vendégeik, kalauzaik, őrzőik és virrasztóik vagyunk.
Reánk törtek és mintha pusztulásunkat szándékoznák és mintha kergetnének
bennünket magok közül, mintha helyünk már nem a földön lenne. Felhoztuk
panaszunkat, Urunk és Gazdánk, ime már nem tudjuk mit tévők legyünk.
És felelt neki a mennyei fényességből az Igazi, az Élő, az Örökös:
– Vajjon nincsen-é egyetlenegy árva odalenn, ki lekuporodhat
lépcsőtökre, nem lészen-e özvegy, ki mint támogató karót ölelhet és
sirását lábatok fejére öntheti, vajjon nem jár-e már koldus, ki
árnyékotokba dülhet, vajjon nem akad-é viharban vándor, ki mint baráthoz
mellétek huzódhat, nem kerül-é szerencsétlen kergetett, ki oszlopotok
mögé elbúhat? Vajjon nem embert talált volna az az acélgolyó is, amelyet
testetek elfogott? Menjetek vissza a földre, ki-ki hová rendeltetett,
mutassátok sebeiteket és virrasszatok.
És ugy, ahogy felmentek volt, leszállottak, és békén és halkkal elváltak
és széjjel indultak és reggelre mindnyájan ott voltak megint helyükön és
senki a földön semmit észre nem vett.