Még érzem a két kezem ujjai közt melegét és vékonyságát a kicsi Márta
tiz ujjacskájának, mert ugy beszélgettünk, hogy a két kezünk ujjai össze
voltak fonódva és karjaink párhuzamosan és gyengén hintáltak együtt,
mint az otthagyott hinta két kötele. Mártát kinevezték betegnek, mert
egy kicsit meghült, Márta tehát az ágyban fekszik és nagyon jól érzi
magát. Mártával, mikor nevetésének csilingelése időt engedett, igen
fontos dolgokat beszéltünk meg. Például egyszer csak azt kérdezte:
– Én miért vagyok Márta?
– Mert te vagy Márta – mondtam tehetetlenül és fölényesen.
– Mi az: Márta? Márta? Márta? – csufolódott tátogatva szájacskáját.
– Márta az Márta. Az egy ilyen kis lány.
– Én nem vagyok Márta.
– Hát mi vagy?
– Semmi vagyok. Puty-puty-puty… és elkezdett kacagni. Aztán kérdi:
– Lili az mi? Az liliom?
– Lili az liliom.
– Hát mi az Róza? Róza az rózsa?
– Róza az rózsa.
– Milyen rózsa?
– Milyen? Olyan piros. Mint a kertben van.
– A kertben nincsen, csak nyáron volt.
– Hát mint nyáron.
– De volt fehér is, meg sárga is, rózsaszin is. Milyen van még? Van kék
is?
– Van kék is. (A nyugati pályaudvar előtt is árulnak kék rózsát a
katonáknak és a cselédeknek. Drágább mint a többi, mert festve van.)
– Minden rózsát ugy hinak: rózsa? Nekik nincs mindnek nevük? Nekik nem
kell?
– Nekik nem kell. (Dehogy nem. A kertészetben egy ojtott rózsának a
nyakába kötötték egy fatáblácskán a nevét: Mme Caroline Weiss.)
Márta fölnézett és elgondolkozott. Még csak néhány éve él a földön s
ahogy drága merengő feje nyugodott a pufók párnában, mint egy lágy fehér
felhőben, egy kis igazságérzettel angyalnak nézhettem Mártát. A hallgató
gyermekszobának fehér butorocskái ragyogtak a lámpafénytől, s egy kis
karosszéken váró karokkal ülő nagy hajas babának kék szemei is
ragyogtak, s a polcon ülő barna plüss medvének, posztó kutyának, fehér
gyapju báránykának, teveszőr-tevének, fekete kamgarn-kutyának s sárga
oroszlánnak és vörös majomnak szemei is mind ragyogtak. A pallón
ragyogtak fivérének pingált bádog katonái, akik közül néhányan hanyatt
feküdtek és fénylettek a lámpától, a padlón egy Richter-féle
abbanhagyott, vagy szétdult székesegyház piros és szürke kövecskéi.
Legjobban a Márta nagy szemei fénylettek.
– Mit gondolsz most Márta?
Elmosolyodott és megszólalt:
– Ha meghalunk, ugy-e sötét lesz. Jaj én ugy fogok félni.
– Ne félj, nem halunk meg. Nem igaz az.
– Nem oltják el a lámpát?
– Nem, világos lesz.
Márta visszanézett, föl a lámpába, a lámpa fölé és ugy tetszett, mintha
a jó istenkével nézne farkasszemet.
Aztán elnevette magát és más dolgokról beszéltünk.