Én, mint e sorok irója, már régen azon spekulálok, mivel
nevettethetnélek meg, kegyes olvasóm. A háború alatt sokáig azt
képzeltem, hogy ilyen időben mosolyogni bün és nevetni szégyen. S aztán
tanácstalanul bámultam, hogy az emberek szinházba mennek, különösen, ha
olyan darabokat adnak, amelyeknek szerzői a mulattatást célozzák
munkájukkal s csakugyan mulattatnak. S megtudtam rengeteg friss adomát,
s ezek a gazdátlan s annyira óhajtott kis müvek épp oly ügyesek és
eleven szerkezetüek voltak, mint az ezelőtt való világban, s épp ugy az
elbeszélő és hallgató egyesült kacagásával végződtek. Jómagam nagyon
csodálkoztam ezeken a szerzőkön s mind az embereken, hogy minden világba
milyen könnyen beletalálják magukat. Végre is belátván minden valóságot,
végtelenül meg tudom becsülni a mulattató szerzők iparkodását, s hiszem,
hogy a mennyországban még külön tantième-ek várják őket minden tőlük
előidézett kacagásért, ezekért az egészséges, jóleső, öntudatlan
hangrohamokért, amelyeket különben világéletemben nagy élvezettel
hallgattam.
A mulattatók müködése a mai világban talán valami rokonságban is van
azzal az áldott orvosi ténykedéssel, aminek a neve euthanazia s ami a
halál előtti szenvedés enyhitéséből áll. Keményen felfogadtam aztán,
hogy megpróbálok majd mindig kisütni valami tréfás dolgot, hogy
meg-megnevettesselek egy kicsit, csöndes olvasó, vagy legalább is ajkaid
tájékára édesgessem a mosolyt, az arcizmoknak ezt az akaratunkon tulról
való harmónikus megvonaglását. Oh ezt nem deritették föl még az értelem
számára, a csodálatos mosolyt, a csecsemő álmának, a viszontlátásnak, az
enyelgésnek, a hizelgésnek, a pajkosságnak, a legmélyebb örömnek s a
legfáradtabb fájdalomnak s a halotti maszkoknak közös emblémáját, titkos
arabeszkjét, gyöngéd fényjelét.
Mintha tündér vonná végig ujjait az emberarcon. Mintha pillanatnyi
pillangó kelne és lebbenne el a mosoly vonásaiban. Egy más élet napjának
visszfénye a mosoly az arcon, talán. Tán ott, ahol boldogok voltunk vagy
leszünk, ott a mosoly a normális kifejezése az arcnak s emlékbe
szálldogál vissza, vagy követségbe jön mindig szemünkbe s ajkunk köré
kétfelől. A mosolyt nagyon nagy érdem volna mindig orcáidra meghivni,
kegyes olvasó, de ezzel az önző és hiu szándékommal mára már elkéstem,
fájdalom, nincs több helyem a kezedben zörgő ujságpapiron, hogy valami
vidám históriával megkináljam érdeklődésedet, az ujságban mindennap az
egész szenvedő világ kér helyet.