Ugynevezett jobb vendéglőben vagyunk. Étteremben. Egy üde fehér
asztalkánál, amelynek közepén virágtartó tartja bájos uralmát, egy pár
étkezik, egy barátnő a hozzá tartozó baráttal, akit mély bókkal nyujtok
elébed, későbbi idő szerencsés irója, ki napjainkból merited majd
regénytárgyadat és akit a mai világ mindenféle dolga egyformán érdekel.
Ő középkoru férfi, egy kis zavarral tekintget körül az étteremben, a
pincérre, aki az asztalhoz lépett, rosszul palástolt hódolattal néz föl
s arcában és mozdulatain megtisztelt öröm és félelem elegyül azokban a
pillanatokban, mikor barátnőjét kinálja, vagy kérdezi, vagy felel neki.
Egy külső és belső metamorfózis gyors napjaiból látszik érkezni, olyan
napokból, amelyek alatt az ügyes-bajos emberből vagyonos ember lesz. A
fogorvos elvégezte ezek mögött az ajkak mögött a két fogsorban a tömés,
csiszolás és fehérités munkáját és a munkát megkoronázta arany
koronával, amely frissen csillan elő, mikor végighasad az ajkak közt a
mosoly. A kéz körmei megnőttek és megujhodtak a manicure kinosan jóleső
babrájától. A jobbkéz kisujján izmos aranygyürüben tüzes brilliáns
nyugtalankodik. A bajusz kurtitott és megnyesett. Az orcák telnek s az
egészség pitymallik szinükön. A ráncok, amelyeket hosszan sorakozott
ellenséges évek metszettek a homlokon, kiengednek, apadnak, lágyulnak s
majd a nyugalom varázslatában mind el is illan talán. A hajzat javát
elüzte már a mostoha idő, magas kopások mennek föl kétfelől a fejtető
felé, de ami haj van, a fodrászat minden gyengéd fondorlatával fényes és
életrevaló. A szemek, amelyek gyanakodók voltak és sürün pislogtak,
kezdenek nyugodtak s bátrak lenni, s hosszu időkön át az apróbetüs
menetrendet és a telefonkönyvet fürkészvén csak sietősen, most a betük
élvezetére ébrednek aktuális hadi literaturában s egy-egy hires
detektiv-regényben, s örvendezve mérgetik tekintetüket a szinházi látcső
lencséjében és látcső nélkül kiváncsian mustrálják az operette-szinpad
zenekarában dolgozó muzsikusokat. Az öltöny, cipő, nyakkendő, zsebkendő
friss, egészséges, jókedvü, és szineiben és formáiban szerencsével
puhatolózik a csak nemrég kimult boldog Európa ize és hangulata után.
Étkeznek. A tányéron sötét sült, a sült körül barnapiros szósz. Egyszer
csak ő fölvesz egy darab kenyeret, letör belőle egy falatra valót, a
jobbkezébe veszi a villát, rászurja a villára a falat kenyeret,
körülkorcsolyázik vele a tányéron. A barátnő ránéz:
– Mit csinál?
Ő azt mondja:
– Mártani akarok.
– Ne mártson!
– Miért? Én szeretem kimártani a tányért.
– Csak ne mártson. Itt nem szoktak mártani.
– Nem szabad mártogatni? Mártogatni se szabad?
A villa megáll, ő nézi a szószt a tányéron, aztán fölveszi a tányérról
pillantását és széjjelnéz szórakozottan és az ablakra néz, és a
napvilág, amely besüt, valami bánatra világithat az ő szemében, s az a
bánat a szivéből jöhet föl. Nincsen sziv a világon bánat nélkül.