Gyenge János mint honvéd népfölkelő harcolt a háboruban, addig harcolt:
elesett. Bizony a háboru se különb mint rendes életünk: a háboruban is
csak küzködik az ember, egyszer osztán a nyaka közé suhint a kaszás.
Mert akármi fajta shrapnel, granát csinálja, mégis csak az öreg kaszás
az, aki az utolján elvégezi az emberrel. Gyenge János is hát elesett,
avval átalkerült ebből a világból a másik világba, ahol semmi sincsen,
hát nagyon jól van minden. Egy idő mulva Gyenge János szabadságot kért,
hogy azt mondja a csanádját szeretné megnézni, mert asszony, három kis
cseléd maradt utána emezen a világon ideátal. Meg is kapta a szabadságot
egy huszonnégy órára.
Nagy kutyaugatás, de különben nagy csöndesség volt a községben éjfélkor.
Gyenge János ott állott a háza előtt, megkocogtatta a kis ablakot.
– Ki van odaki? – szólott ki az asszony.
– Én vagyok, János.
– Az én uram?
– Hát. Jóestét adjon isten.
– Várjon már, meggyútom a mécsest.
– Ne gyútsad meg Rebekám, ippen besüt a hódvilág. Jóestét.
– Jóestét kedves szivem magának is. Jaj megálljon, nyitom az ajtót.
– Maradjál lelkem, én idekinnről csak megnézlek benneteket.
– Nem jön be az ajtón?
– Bevinném a hideget a házba. Tudod mán, hogy én meghóttam a háborúba?
– Tudom kedves szerelmem, tudom.
– Mikor tudtad meg Rebekám?
– Egy hónapra tudtuk meg. Híradással vót a jegyző úr. Aután a listán is
kiolvastuk. Gyenge János debreczeni gyalogezred harmadik zászlóalj
kilencedik század népfelkelő. Jaj sirtam én, sirattam, egyetlen szegény
uram János.
– Hát a kis árvák mit mondtak?
– Jancsikám rítt velem, mert a tudta, Lidikém csak meresztette a két
nagy kék szemit, kis Rébékem a tekenőben az is ugy sírt-rítt, mert a
foga jött, avval szenvedett szegény pondróm.
– Kinn van mán a kis foga?
– Kinn kettő. Mán most csendes, eszem a lelkit.
– Jó egészségetek, semmi bajotok?
– Semmi bajunk, jó egészségünk, az Uristen kegyelmét dicsérjük érte.
Lidikém köhögős vót, az is megjavult.
– A hadisegélyt kiadják rendesen?
– Kiadják tisztességgel.
– Mivel fűtöl?
– Trágyával, csutkával. A csutkát, gerjesztőt magam szedegetem. Drága a
szalma, mint a patika.
– Gondoltam drága lesz.
– Nem fog bejönni a házba?
– Én csak ablakodra jöttem. Egy huszonnégy órára kértem a szabadságot,
mig megnézlek kis cselédeimmel. Igy hallottam szép mesébe, mikor éltem,
hogy el szoknak jönni. Mondok, magam is eljövök. Hát elvagytok látom.
– Elvagyunk. Uram Istenem.
– A süldő megmaradt?
– Meg.
– Megszúrattad?
– Eladtam. Kilencven pengőn kelt el.
– Ki vette meg?
– Nem idevaló kupec. Ötven pengő forintom elment kontóra.
– A szomszédokkal békességed van?
– Nem bántanak. Megvan a baj, búbánat mindenütt.
– Mit mondtak rá, hogy meghóttam?
– Nem igen mondtak semmit se.
– Harang sógor itthon van még?
– Aztat is elvitték karácsony hetibe. Nincsen már fegyver alá való
idehaza.
– A tengerit hogy kapáltatod meg?
– Megkapálom majd magam Jancsikámmal. Nyárára elszegődök marokszedni.
– Rongyos ez a házalja ideki te.
– Lerugdossák, becsatakolja a sár. Kimázolom a tavaszra kék földdel.
Csak a nap kisüssön.
– Majd csak kisüt. Isten áldjon meg Rebekám.
– Megyen mán visszafele?
– Megyek mán visszafele. Tiszteltetem a kis árvájaimat. Tisztelem,
csókolom. Aki községbeli hozzám haraggal vót, ne haragudjon. Azt izenem.
– Megmondom, szegény uram János.
– Jó egészséget, minden jókat. Nyúgodjatok.
Avval Gyenge János eltünt az ablak alól.