Elfutott hirtelen egy kis fejezet emléke a fejemben Plutarchos
valamelyik könyvéből. Csak egy semmi epizód a krónikák közt, egy oldal a
könyvben, vagy tán annyi sem. Lybia sivatagján állottak Julius Caesar
légiói és egy napon valamelyik katona elmesélte, vagy álmodta, vagy
kitalálta, hogy több heti járóföldre egy gyönyörü szép tartomány van
arra, ami csupa pázsit, a legnagyobb és legszagosabb virágokkal teli s
abban a tartományban repkednek a legfényesebb madarak s az emberek, akik
ott élnek, mind fiatalok és boldogok. Erre aztán csodálatos vágyódás
fogta el a lybiai tábort, minden katonát, ugy hogy kérni és könyörögni
kezdtek, addig, mig a vezérek ezekkel a légiókkal elindultak arra,
amerre a távolság, az ismeretlenség és a végtelenség ragadta őket. Nincs
is tovább felőlük Plutarchosban.
Isten veletek székely fiuk, ó ha tavaszba érkeznétek és elhoznátok haza
az élet boldogságát.
_(Egy erdélyi városban.)_