Zenekarral, trombitaszóval, dobpergéssel megy kifelé a városból az ifju
menetszázad. Menetközben olykor egy-két percre elhallgat a trombita, a
dobszó is eláll s akkor is rendben, keményen lépkednek a bakák, mintha
egy hangtalan hang diktálná a lépést nekik: bal, jobb, bal, jobb, egy,
kettő, egy… Danolni kezdenek egyszerre. Van egy méla, régi hangu
katonanóta, azt éneklik:
Szépen szól a honvéd rezesbanda,
Székely fiuk masiroznak rajta.
Masiroznak idegen országba,
Lengyelország széles határára.
Virágokkal rakott nemzeti zászló uszkál a század felett, bokréta virul a
zöld sipkákon meg nemzetiszin pántlikák, soknak a vállára meg a mellére
is virágot füztek, némely fiu a jobbkezében is virágot viszen, egy szál
rózsát, szegfüt vagy egész kis csokrot, mint nyári reggel vizsgára menő
kis leányok. A puskák csövéből is piros meg fehér virágok bujnak föl, a
puskacsőből, e sötét és szük vázából, ahonnét különben a halál fekete
virágja hajt kifelé. A menetoszlop mellett jobbról is, balról is idős
emberek menetelnek, akik nem vesznek részt az éneklésben, ezeken
parasztgunya van, zeke meg fehér szőrnadrág, ezek nem katonák, hanem a
katonák apjai.
Asszonyok is menetelnek a század szélén, nagy vastag sötét kendőkben,
felkötött rokolyáik csak térdig érnek, barna és veres a szinük s nehéz
sáros csizmáik fölött fehérlik erősen háziszövésü érdes pendelyük. Az
anyák ezek, közöttük egy-egy könnyebb teremtés jár, a testvérek.
Meghajolva mennek, lenéznek, a hátukon mind batyut, zsákot cipelnek. A
menetszázad testi holmija ez, az öreg szülők és a gyenge leánytestvérek
viszik ki a vasutállomásra.
Masiroznak idegen országba,
Szerbiának széles határára.
Most Szerbiával változott a nóta utolsó sora. Egy pár katona, aki nem
figyelmezett jól az együttesre, Oroszországot danolt: