Kis barna kalapok tünedeznek, meg fekete meg kék kalapocskák, nehéz
bársonyból könnyü kalapok, komoly posztóból vidám kalapok, lágy és pazar
ellipszisek, félrebillent kerek tányérok, süvegecskék, kalpagok,
amelyeket fátyolok tündéri drótkeritései függenek körül s a kalapokon
rezzenő tollak, szalag és tüll ingó-bingóságok, kitalált levelek és holt
gyümölcsszemek, szórakozottsága a formáknak, babrája a kellemnek és
hiuságnak, elvarázsolt oktalanság, gondos semmiségek, mindenféle
tiszavirág-fantaisie… s a kalapok alatt a bájoló kis arcok tünnek az
este télies hangulatában, amit e kalapok s az elkomolyult ruhakelmék
ontanak.
Felujult üdeséggel, édes meglepetéssel sietnek, suhannak tova a könnyü
teremtések, a szépség és ifjuság ékes madarai a meghült és elfeketült
őszi estén, amely alá sietve gyujtja a város ablakait, kirakatait, utcai
lámpáit és világitó óralapjait. S mintha csak nekik szolgálna és
hizelegne minden világitás, hogy minden kávéház, minden kirakat, minden
ivlámpa előtt előujuljon kalapjuk és orcájuk és pánttal összehuzott
köpenykéjük és bátor szoknyájuk, amely bokáig sem ér és ragyogó nyulánk
topánjuk, amelyből vékony lábukszára vakmerően szökik fölfelé. Hatalmas
hadi reflektorok, forduljatok ide messziről, nézzétek a lányokat,
kapjátok föl fénykévéitekbe szépségüket és adjátok át a megdöbbent
gyászos tájaknak.
Oh sietnek haza és beszélnek sürgősen s mikor beszélnek, az olyan,
mintha két ajkuk folyton elragadtatva puszilózna. A szavak konfettijét
szórják a levegőbe. Ha elillannak mellettem, hallom, hogy
kommissziózásról, kelméről, diszitésről beszélnek. Milyen szép a szájuk,
ajtó, melyet a mosoly kilincse nyitogat. Ők mintha nem tartoznának az
emberiséghez, amely annyira szerencsétlen. Ők most is Bybyk, Cicák,
Nyuszik, Csunyik. Sohase akarom végiggondolni, hogy ők is emberek s át
kell esniök az élet nehéz eseményein s a létezés átkozott és áldott
utolsó kalandján. Nem, nem.
Ők bántatlanul suhannak el köztünk és édesen elfeledkezve nevetgélnek
most is, s mosolyuk s pirjuk és szemük olyan mint a bálban, mikor a
négyes előtt a szünetben andalodott vidámsággal körbe-körbe sétáltatják
magukat.
Mi történik most az ő szivükkel? Nincs senkijük, akiért fájjon? És
akinek véletlenül senkit sem kell sajnálni, nem sajnál mindenkit? Talán
piros kis émail-szivecske az ő szivük, olyan, a milyet az ékszerészek
árulnak. Csak olyan lenne. Csak ne horpassza be és ne karcolja semmi a
világon. Olyan szép az, hogy ők olyan szépek. Olyan csodálatos
ellágyulás a teremtéstől, hogy ők is vannak és olyan kegy, hogy ők is
láthatók. Olyan jó, hogy a süketek látnak. Olyan jó, hogy a vakok
hallanak és szeretik a hangszerek zenéjét. Járj békével, kedves olvasó.