Lágy és tiszta, habos szürke selymekkel teli az ég. Végtelen vég drága
felhő-selyem. A nap nem látszik sehol, pedig világos van, csak valahol a
selyem égen gyengéden tündöklik kifelé valami szórakozott mosoly s
aranynak és gyöngyháznak sejtelmét hinti maga körül. Varjak kerengenek
magasan, a hervadás csalogányai, kárognak egyformán, sürün és mégis oly
álmosan. Hangjaik és szárnyaik oly vontatottak és feketék, mintha a
sötét kántálást látná az ember, mintha a szárnyak hallatszanának.
A hüs, tiszta tájon felocsudott reggel hallgat és csodálkozik. A zöld
mezőn hamuszin szénaboglyák nyugodnak, s mintha még álmodnának. A fü
közt vértelen kórók, dudvák, elaszott virágszálak dideregnek. De a fü
milyen harmatos, milyen eleven, milyen ragyogó zöld, pedig ősz van. És a
fák milyen elvarázsolt, boldog szinekkel haldokolnak. Vannak piros fák,
sárga fák, bronzzal levelező fák, oly dermedten, eszméletlen
gyönyörüségben állanak, mint valami tulvilági májusban. Távol és távol
igy állanak az ősz kimondhatatlan fái, szebbek önmaguknál s mintha
levelei virágok lennének, sárga és vörös és arany virágok. Ki tudja, mi
gyönyörübb és dicsőbb nekik, a tavasz vagy az ősz?
És mennyi más ujult, csodálatos, üde és fényes szin ámul a földön
körös-körül. Apró veteményekben, szőlőkben, kis kertben. Mily bágyadt és
mily tündöklő szinei az imádott ősznek. Milyen violaszinek, milyen
kékségek, milyen rózsállások és aranynál aranyabbak. Egy messzi kerités
mögül sárga őszirózsák viritanak elvakultan.
Egy szekér jön ki a néma fehér faluból. Két csendes, hitvány pejló hozza
lassan, lassan. Minden lépésnél ejtegetik, emelgetik nagy fejüket,
mintha tanakodnának egymás közt valamin, az ő egyforma életükön talán.
Jönnek, jönnek, közelednek, a szekér zörgése is hallik már a csöndes
reggelben, s a párájuk látszik, hogy futkos lefele az orruk előtt. Egy
sötétkék asszony ül a szekéren meg egy agyagszinü ember. Egy
parasztasszony meg egy orosz fogoly. Az aszony hajtja a lovat. A fejük
mindig egymás felé fordul. Beszélgetnek, ugy látszik. Az orosz a két
öklét a két térdén pihenteti, gyöngén rázkódik az alakja a mozgó
szekéren. Mennek ki a földre, őszi munkára. Közel jönnek, látni, hogy az
ember mosolyog. Magyarországon tanult meg mosolyogni.