Ez az a szeptember, amikor a föld orcái elváltoznak, hideglelősek és
lázasak lesznek és szederjes szinüek… szeptember, alig merem kiejteni e
sápadt és alélt és nehéz s oly sajátságos szót. Szeptember vége van. Jó
lenne hamar másra gondolni, csak lopva szivok egy sóhajt, mint egy
szivbajos uriember, akinek az orvos eltiltotta a dohányzást, szippant a
nemes és nyomasztó havannából. Sokszor nem merek egy pár percre
eltünődni, sokszor gyönge vagyok ahhoz, hogy gyönge merjek lenni.
Kezdenek a levelek lelopózni a fákról, az ősz arany teritéke vár, a
lombok és bokrok és mezők zöld szineinek végtelen tárlata készül, a
szelek indulnak felém, a gyászos és boldogságos ősz tája és lelke jő,
igérkezik, fenyeget. Menekülni szeretnék, elutazni előle egy lehetelen
vonaton valamerre, de hová, ameddig mehetnék, mindenütt szeptember van.
Milyen árvaság itten embernek lenni, a levegőt a szivbe lélegzeni és
nézni és mindig gondolkodni. Némely pillanatban segitségért kiáltanék,
ugy rémlik, csak magam maradtam embernek a földön, a többi mind
elvarázsolódott és csak hasonlit azokhoz az emberekhez, akiket azelőtt
ismertem, de hiába szólitanám meg őket, másról beszélnek. Mintha más
teremtések lennének, idegenek, egy nem igaz, egy eszelős világot
hurcolnak itt szerteszéjjel a földön, szavaik fonákok és tekintetük
elferdülve csüng távoli dolgokon, amik nem ide tartoznak a napsütés alá.
És ami itt van, azt nem látják, a levegőt a tüdejük nem érzi, nem
sejtik, hogy ég borul felettük, nem tudják, hogy füre taposnak, nem
veszik észre, hogy fa az, aminek nekimentek, ezt mind nem kérdik, mindez
nem kell nekik, nem látszanak tudni minderről.
Hangtalan csöndes mezőn felejtem szemeimet délelőtti órán, édes hüs
levegőben, a nap oly hizelkedően, melengetően néz a földre, ahogy
betegekre szoktak mosolyogni. Napraforgók ágaskodnak imitt-amott, gyenge
száron óriás virágok, sárgájuk tüzel és barnájuk elsötétül. Mintha nem
is a száruk tartaná őket, mintha dermedten függenének mint bámész és
buja tünemények a levegőben. Elkésett fehér pillangók dideregnek ide és
tova és egymásután egy kukoricásba tünnek el, egy száradt szinü sovány
és vigasztalan rengetegbe, mintha ott várná valami ünnepély őket, valami
otthon és életöröm. Meg-megrezegnek a kukoricaszárak aszott, megtört
nyurga levelei, s a levelek közül szintelen füzérek epekednek
jobbra-balra, az érett vastag csövek beburkolózva rejtőznek itt-ott. A
kukoricás oly elhagyatott, oly egyforma, oly nyugodt és oly nyugtalan
egyforma látvány. Az unt szinü és össze-vissza hajló sürü levelek és
füzérek, ezek hideg őszi estén mily kisérteties zenét rezgetnek kapkodva
és összeverődve a szélben. Ki hallgatta már?
Most csend van, s a szárak alatt a göröngyök közt testes sütőtökök
nyugosznak, erős sárga szinekben, viritva és boldogan. És a kukoricás
mögött távol zöld fák állanak, hosszu sor fa és erre-arra magános fák és
nagyon távol egy fasor álldogál. Mind másforma körvonalakkal. Mind
egy-egy egyéniség. Fák. Mily mozdulatlanok. Mily összetartók. Mily
magánosak. Mily szép mind. Milyen nagy minden fa. Milyen néma mind. Mind
él. Mind áll az ég alatt és sütteti magát a nappal. Senki nem szól bele,
nézhetem a fákat, gyönyörködhetem bennük, ünnepelhetem őket. Oh mint
nyomasztó példák állanak a földön előttem, mint méltóságok, akiket
hiábavaló sóvárgással irigyelhetünk, mint felsőbbrendü lények, akiket
bámulhatunk. Mint tökéletes lények, mint a teremtés igazi koronái, ugy
állanak a tájon a fák, a létezés ámulatában, elcsábithatatlan
nyugalomban, erősen és bölcsen és derülten.
Egy nagy tábla tiszta fekete szántás terül a tájon. Csak ez a gyönyörü
fekete föld olyan nyugodt, mint a fák. S itt a lábam körül a gyepen
halványkék virágocskák frissülnek a makacsul ragyogó zöld fü közt, kis
kiváncsiak és vidámak, most hirtelen kinyiltak még, sunyitanak,
köszöngetnek és itt vannak, amig az ősz türi őket. És a napraforgók a
dél felé engedékenyen hevülő napsütésben felgyulnak, lázadva és rajongva
tüzelnek a hervadástól fogantatott tájon s mint gyulladásos, szenvedő és
szenvedélyes s megrenditő nagy szemek bámulják a fényes napot.
Felém távol szivárvány látszik,
Szivárványom hét színe játszik:
Rózsa remény, viola gyásza,
Hervadt levélszínű lemondás,
Kék honvágy, fájdalom bíborja
És jégszínű reménytelenség
És lelkem álmának fehérje.