Délután elkezdett dörögni és hirtelen elborult és oly nyugtalanitó
sötétség lett, mint a Rigoletto utolsó felvonásában. Dühös fuvás söpörte
le a tetők beteg cserepeit és csapkodta a bizalmas nyitott ablakokat,
csattogás, csörömpölés közt vágta az utcákat rézsutosan a felhőszakadás.
Óh az emberek riadalma, mint a hangyáké a kertben, mikor öntöznek.
Illannak, repülnek szerteszéjjel a járdán, a kocsiuton, szinte usznak
ázott, halványodott alakjaik az eső sürüségében. A konflisok gebéi
vágtatnak, a viaszkosvászon lebernyegbe és csuklyába borult kocsisok
állanak és dülnek előre a bakon és rontanak szembe a förgeteggel, mint
valami elbusult duhaj harcosok az ókor keserü háboruiból.
És mennyi fekete kör alacsonyan a sötétbarnán omló fellegek alatt:
esernyők. Terpeszkednek, feszülnek, vergődnek, inognak, osonnak a fekete
körök. Lehuzott fejek, hajlott hátak, csapzott szoknyák, remegve futó
nadrágszárak az esernyők alatt. És a kapualjakban összeszorult apró
társaságok, véd- és dacszövetségek, öt percre szóló testvériesülések. És
a kapualjakban is esernyők, kifelé tartott esernyők, mennyi esernyő. Oly
meglepő, nem tudom mért, hogy az emberek ma e sötét, hitvány pajzsok
alatt nyugtalankodtak, bátorodtak és dideregtek és borzadtak. Dörög az
ég, mormol, hömpölygteti érthetetlen szidalmát. A szemek gyáván,
aggodalommal s oktalan büntudattal leskelődnek az ég felé s a széltől
rángatott záporba merednek. Itt valami nem változott, a legnagyobb
morális hatást a mennyek ágyudörgése kelti az emberben és a szél
csinálja a leghangosabb riadalmat a lélekben és az egyszerü, természetes
villámlás hasitja a legmélyebb ijedelmet bennünk.
Ez a délutáni sötétség és szilaj zápor s a házak s a falombok szine és
az utca zavara és hangjai oly különös volt nekem, rég átélt és elzajlott
perceket futtatott el emlékemben és figyeltem muló hangulatomat s
érzéseimet lestem. Az élet szokatlan rövidséggel fenyeget, oh siessünk,
kapkodjunk, érezzünk sokat, sokat s többet éltünk, mint az évek száma
állitja rólunk. Nincs egyebünk a világon, mint érzéseink, ugy sejtem,
hiába nyujtogatjuk kezünket kifelé s csak a saját szivünket ölelhetjük
át igazán. A felhőszakadás perceiben az esernyők közé szorulva a
kapualjba a franciák fővárosában voltam, mert ott is volt egyszer egy
ilyen zápor egy tavaszi délután. Éreztem és láttam azt a napot és
hihetetlen volt elhinnem ma, hogy más világ van és elvesztettem volna
annyi mindent. Amim egy napig, egy óráig volt, eltilthatják nekem vagy
kitilthatom magamból? Lehet azon változtatni?
Van Franciaországom, mert volt s van Olaszországom, Angliám,
Oroszországom. Minden amit láttam, és minden amivel barátkoztam, az
enyém maradt bántatlanul. És Japánom is van, mert képzeletem és vágyam
ott bitangolt. A mostani francia fővároshoz és a franciák országához és
a többiekéhez semmi közöm. A mostaniak nem is igazak, nem hiszem őket,
nincsenek. Oh de szeretnék sokat firkálni, csöndben nyugodt falak
között. Vagy inkább beszélgetni szeretnék mindenkivel, irni olyan nehéz.
Jaj, beszélni még nehezebb az emberekkel, milyen nehéz, istenem, milyen
kevesen fogadják el a legegyszerübb szavakat. Milyen hihetetlen, hogy
valaki ne értse meg az embert. Hogy lehet, hogy nem mindenki olyan,
amilyen én vagyok?