Néhány felhőt láttam ma este a kelő hold környékén. Nem tudnám
megmondani, milyenek voltak, az emberi értelem és ügyesség a felhők
szineit se szóval megnevezni, se festékkel utánozni még ez ideig nem
tudta. Nem tudom, valami rózsálló és kékellő fodrok iramlása volt az
elszoruló alkonyati ég hallatlan szürke selymén, néhány véletlen,
következetlen felhő, egyszerü égi tünemény, semmi. Csak nekem volt ez a
néhány felhő rendkivüli dolog, élmény, esemény. Ugy éreztem, csak én
magam látom őket, és csak nekem magamnak jelentek meg, légyottra jöttek
a megbeszélt helyre, a holdhoz közel.
És hogy fölnéztem, megdöbbenve és szorongva kezdtem emlékezni rájuk,
erre a néhány egymáshoz simult felhőre, hogy a mult őszszel láttam őket
az égen ugyanezekben a szinekben, ugyanezekben a földietlen formákban,
vagy tavaly tavaszszal, vagy még azelőtt, egy elmult napon. Képük
visszaderengett bennem valahonnét az emlékezet tengerfenekéről. Olyan
sajátságos perceim voltak, oly kimagyarázhatatlanul történelmiek és
ünnepélyesek. A szépségnek és fájdalomnak roppant nyomását szenvedtem
szivemen. Néztem, s a felhők alakultak és elfakultak és elfoszlottak. Mi
volt? Semmi sem. A felhő nem esemény, semmiféle felhőalakzatokról nem
emlékeznek meg egy szóval sem a mindennapi hadi jelentések és az
ujságban sem emlitik meg soha, hogy az égen micsoda különös
szinalakzatok váltakoznak egy nap alatt.
Soha meg nem jelennek az ujságban, de odafenn az égen megjelennek minden
istenadta nap, senki le nem tagadhatja. Én nem tudom, kinek és minek
higyjek a világon, én nem tudom, mi a legszebb és legérdekesebb és
legtanácsosabb, szemeim most is felkivánkoznak és csodálattal maradnak
veszteg most is a felhőkön, és a harctéren vergődvén előre-hátra a
harcolókkal, mindig föl kellett néznem, mert a mennybolt nyitva volt és
a sortüzek és ágyulövedékek itéletnapi koncertjei közben észre kellett
vennem a felhőket, hogy ott vannak és olyanok, mint örökösen. Oh
ugyanolyanok és ugyanazok voltak, mint azelőtt, más világban, az
ugynevezett békében, mikor nem égett annyi ház egyszerre, csak itt-ott
egy malom, egy-egy kigyulladt gunyhó, vagy felgyujtott polgári ház, vagy
gyár, amelyben robbanás történt.
És mikor az emberek nem lövöldöztek igy tömegesen egymásra, csak egyes
emberek lövöldöztek, akik párbajra állottak fel, meg a rablógyilkosok,
meg a boszuálló szerelmesek, meg a megcsalt férjek, meg a kétségbeesett
családirtók, meg akik hirtelen megtébolyodtak, meg akik öngyilkosságot
követtek el. Vajjon egy katasztrófa nem olyan rettentő-e, mint ezer
egyszerre, vajjon egy halál nem olyan megdöbbentő-e, mint százezer
halál, vajjon egyetlenegy munkásnak a karja, melyet a gépházban
leszakitottak a szijak, nem olyan elriasztó és igazságtalan-e, mint
tizezrével levágott karok, vajjon rend és béke van-e a világon, mikor
csak egy bányásznak oltja ki a szemevilágát a robbanás. Kinek volt jussa
ebben megnyugodni, ki tudott erre vigaszt és mentséget? Egyetlenegy
boldogtalan ember vajjon nem annyi-e, mint hogy boldogtalan az egész
világ? Hát szabadna egy ember életének boldogtalannak lenni az isten
csodálatos szép világán?
Az emberek életéről nem vágytam szólni, csak felhőkről, amelyeket a hold
közelségében láttam s amelyek multak megállithatatlanul, mig néztem
őket, oszlottak, tüntek, mint a gondolat az ember fejében egymásután,
mint a benyomások, mint az emlék, mint a lépések, mint a lélegzés és
szivverés, minden.