Ideki ül a tornácon a pitvarajtó előtt egy kisszéken. Kötényt vagy mit
varr, egy toldott-foldott kék rongyot. A feje mélyen lesülyed a
kebelébe, fáradt, vén kerek kalap van a fején, a kalap alól zsinór buvik
ki, körülfogja az öreg ember arcát az álla alatt. Hátul a kalap karimája
alatt az öreg ember hamuszin haja kunkorodik, rendetlenkedik. Csupa
ráncból való fakó ujjasának zsiros karjain a napfény fickándozik, ahogy
az öreg ember a jobbkezében a tüt emelgeti és a balkezét arráb-arább
tolja a kék rongy alatt. Az öreg ember két nagy, lágyszáru, fénytelen
csizmájának a feje mozdulat nélkül áll fölfelé a tornác szélén és bámul
talpával a csendes kis udvarba. Az udvar végében piszkos szalmadombon a
csirkék járkálnak, piszmognak, kaparásznak, egyet-egyet csipognak,
megállnak, tovább forgolódnak és kapkodnak lefelé a szemétbe. A nyári
délután unalmának örök képe.
Az öreg embernek a két kezét nézem, amelyek járnak és ha megállanak
munka közben, akkor látni, hogy rezegnek folytonosan. Mintha nem is a
vénségtől rezegnének, mintha csak azért rezegnének, hogy ne pihenjenek,
mert ezek a kezek dologért teremtődtek és a sirig nem akarnak
megnyugodni. Nagy, durva kezek, kemények, sötétek és mégis tiszták,
olyan a szinük, mint a napon megégett és megfeketült buzakalászé. Csupa
ránc, ércsomó, pikkely, gödör az öreg ember kezefeje, ha soká nézem,
olyan mint a hold fotografiája, apró hegyek, völgyek, utak élettelen
végtelenje. Az öreg ember pápaszem nélkül öltöget. Olykor köhint,
valahonnét mély mélységből, hosszan és gyöngén, ahogy az aggastyánok
köhinteni szoktak.
– Mit varr azon a rossz kötényen, öreg apó?
Az öreg emeber fölemeli rám lassan a fejét:
– A rossz kötényt kell varrni, a jót nem kell varrni.
Azon a hangon beszél, amelyen köhintgetett, ha a hangnak szine volna, ez
olyan lenne, mint a hamu szine.
– Hány esztendős, öreg apó?
– Nyolvannyolcat adott eddig az Isten.
Nyolcvannyolc… Az udvar közepén egy sárga kéve áll a földön, szalmaöv
karolja a kéve derekát, széles, magos, kerek kéve, gyönyörü kéve,
tetejében a kalászok hajlanak ide-oda gyengéden, aranynyal süti a nap a
kévét, olyan a teteje mint egy korona.
Az öreg ember visszaeresztette a fejét, varr.
– Lát jól, öreg apó?
– Látom, amit látni lehet. Csak azt nem látom, amit látni nem lehet.
Hallgatom és hallgatok egy darabig és nézem az öreg embert.
– Szép hosszu időt engedett magának az isten.
– Szolgálok, mig szolgálni kell. Kinek hamarabb kitelik, kinek sokára.
Az onokám most hótt meg a háborúban.
– Annak kitelt.
– Annak ki.
Hallgat, azután megint felnéz.
– Fogyik a nép. Az öregeknek kell tán szolgálni a fiatalokér is, akik
meghóttak.
Olyan a két mély kis kék szeme, olyan kék, olyan homályos és olyan
fényes és gyönge és érthetetlen, mint a csecsemőké, akik a bölcsőből
néznek az emberre.