Oh Troyon festménye, ami itt előttem megy, porzik, kolompol, béget és
mulik tova… a nyáj hazatér estefelé. Megállok az országut szélén és
engedem szemembe és szivembe tolulni egymásután a juhok arcait, ezeket
az egyforma, lágy, csekély homloku, engedelmes szőke arcokat s képek
tünedeznek emlékemben, arany rámák ragyognak fel körülöttük, látom magam
merengeni néma muzeumi csarnokokban Párisban, Londonban, Moszkvában,
Nápolyban, Bécsben, Berlinben s valami fényes és szelid és talán csak
álmodott boldog világ panaszkodik és bánkódik bennem.
A vezérürü jól elől van már, a kolompja szórakozottan hallik, fakul és
gyengül és mennek a juhok határozatlan, torlódó sorai egyik a másik
után, port vernek, a vékony juhlábak csak mint árnyékok futkároznak el a
porban, test-test mellett halad a nyáj, mintha össze lennének ragadva és
olyanok, mintha nagy darab világos göröngyök lennének, mintha a föld
megindult volna és menne előre. Az országut mellett fák állanak,
mozdulatlan fák, zöld fák, akik a földből felkeltek és állanak egy
helyben és mind más formájuak és mind olyan egyformán csodálatosak és
szépek. A fáknak nincs háboru és a huzódó juhoknak sincs háboru és a
fecskének sincs háboru, aki a fák fölött elcsapott éles szárnyán a
levegőben és magasra röppent és eltünt és a fellegeknek sincs háboru,
melyek odafenn megnyitották alkonyati szinjátékukat.
– Mee-bee-mee-bee… mindig kinyilik a szájuk és bégetnek. Egy juh elkezdi
és a szomszédja a sorban átveszi tőle és az egész sor utána béget és a
következő sorban is elkezdi valamelyik. Me-e-e, be-e-e, némelyiknek oly
meglepő emberhangja van, ugy hangzik, mint mikor az emberek a
mutatóujjukkal az ádámcsutkájukat ütögetve utánozzák a bárány hangját.
Oh, a kis bárányok a sorok szélén, futnak, kapkodnak, botolnak gyönge
lábaikon a felnőttek mellett és itt-ott elmaradoznak, mire a puli
sebesen előgurul, mint valami fekete gombolyag és visszaugatja őket és a
báránykák rémülten iparkodnak tovább. Némelyiknek alig nőtt még gyapju
gyönge és finom kis testén és a porból szálló ártatlan hangjuk a lélek
legérzékenyebb rétegeibe furakodik. Miért hat az emberiség képzeletére
oly gyöngéden a bárány s a juhok nyája? A Biblia miért van teli ezekről
az állatokról való példázatokkal, a mennyországot miért pingálják
bárányokkal és mért teszik annyit a legelésző és estefelé megtérő nyáj
képét a piktorok a vászonra?
Mennek és mulnak és tünnek a nyugtalan, tolongó, bégető sorok és mind a
juhok minden lépésnél le-leejtik a fejüket, mintha valamit folyton
helyeselnének, mintha mondogatnák: bizony, bizony, bizony… Mennek,
mennek, négy-ötszáz juh is mehet ebben a nyájban, de mintha ezer meg
ezer volna, meg millió, oly végtelenül sürü és egyforma, ahogy tovamulik
előttem és a nyáj háta mögött elballag egy magos, sötét, lehajtott fejü
ember, a pásztor. Bocskor van a lábán, meztelen, porszinü, vékony
lábaszárát fekete köpenyeg veri, valami régi-régi uri köpenyeg lehetett,
az isten tudja hol vette, háromszoros gallérja van a köpenyegnek, a szél
hajtogatja. A lekonyult karimáju ócska kalap alól nem igen látszik a
pásztor képe, csak a morc bajusz, őszes szakállfolttal összekeveredve.
Hosszu botját tologatja maga előtt s eltünik az eltünő nyáj után a
porban, a homályosság felé, az éj felé, hazafelé…