Talán azért süt ugy a nap, mert melegen érez, az ég az emberek iránt. A
nap talán az ég szive.
A hold pedig a lelke az égnek. Milyen csodálatos mosolylyal révedez
éjszaka a hold fönn a kék mezőn a csillagok arany margarétái között.
Milyen zavarba ejtő, tiszta és megszokhatatlan mosolylyal vonul, lebeg,
fut a hold az égi felhők könnyü fátyolai alatt és világit és ragyog és
vonz és bájol és kecsegtet és száll tova, tovább és végtelenül mosolyog.
Mit akar tőlünk?
Mennyi pazar virág gyuladt fel az idén a kertekben, a mezőn, az árok
szélén. Özön virág. Soha ennyi virág. Mennyi vér szakad a földön, mennyi
sóhaj jár, mennyi köny permetezik. Érted te a virágot? Tudhatod, hogy
van az, hogy ennyi szin és illat van? Csak látod és érzed és jól esik. A
föld talán válaszol nekünk, szól hozzánk, beszélget velünk és a földnek
szavai nincsenek, csak virágai.
Milyen szépek az asszonyok és a leányok, szent Isten, milyen szépek.
Mintha soha ilyen szépek nem lettek volna. Mennyi fájdalom a szivekben,
mennyi gyász a lelkekben, mennyi félelem, mennyi nyugtalanság, mennyi
lehangoltság, mennyi borzadály, mennyi sajnálat, mennyi irgalom. Soha
ennyi nehéz és gyötrő érzés nem bujdokolt, nem ragadozott, nem áradt,
nem rengett a világon. Milyen szépek a nők az idén…
Ki tudja, honnan vannak a felhők ámitó szinei és alakulatai estefelé? Ki
érti, ki tisztázhatja, ki mondhatja el a felhőket? Ki fordithatjta le a
felhőket? Honnan, miből, miért tünnek az égen felettünk ezek a
nevezhetetlen szinek, ezek a mindenre emlékeztető és semmihez nem
hasonlitó gyönyörü tünemények? Talán a földön elszállott, összetapadt és
együtt fölremegő milliótlan millió sóhajokból keletkeznek mindennap a
felhők, az emberi szivek bánatának örökösen ömlő kéményfüstjéből, amely
az álmoknak és az elégett vágyaknak ezerszinü tündéri hamvait viszi el.
Talán a szemeknek az ég felé szálló tekintetéből varázsolódnak a felhők,
a csalódott, epedő, áhitatos, remélő, könyörgő szemek pillantásainak
ereje és képzelete vetiti a felhőket? Talán mindaz a szerelem, kellem és
öröm látszik az ég felhőiben, ami azoké lett volna, akik meghaltak korán
és életük eltört és minden amit vártak, elmaradt? Ott van. Ott van
minden földi tárgynak, dolognak, gondolatnak az ideálja, az igazi arca,
ott van a felhőkben minden érthetetlen tökéletlenség elsimulva és
kiigazitva, ott van tükörképe az egész világnak, délibábja, minden földi
formának álma és álma igazi életünknek, amelyet idelent, ahol vagyunk,
irtózatos meglepetésünkre meg nem kaphattunk.