Fák, összeölelkezett sürü bokrok, egy darab zöld gyep. Zöld lombok,
levelek mindenütt, világos és haragos zöld meg sárga, pazar, szertelen,
eláradt levélvirulás, zuhataga és felhőzése a faleveleknek és a lombok
hasadásai és a levélsürüség lélekzetei közt távolról kéklő kék ég, édes,
fényes tiszta levegő. Homályos zöld árnyai fáknak, bokroknak, elborult
foltok a gyepen, s a leveleken a nap arany pillantásai, s arany
tallérjai, arany loccsanásai a gyepen s az uton, amely a képen átmegy s
elhajlik s elvész a fák között…
Szinyei-Merse Pál festette. A katalógusban az a cime: Park. Olyan
végtelen ez a nagy kép, mint a természet. Az arany ráma négy oldalról
támadja, szoritja ezt a nyarat, hogy ne özönöljön el, hogy kép maradjon,
aminek pingálták.
Ah Istenem, ha nyugalmam és figyelmem volna ezeket a szineket szinezni
szavakkal, hogy hódolni próbáljak e Szinyei-kép müvészetének. De csak a
naptól sütött tiszta utat tudom nézni és nézni, mely eltünik a
sürüségben és láthatatlanul visz tovább, messzire, az ismeretlen tájra,
álmodott távolokon végestelen-végig, valahová a boldogság táruló
kapujába. Az élet drága fájdalma esik rám. Elosonnék és kibujnék a nehéz
érzés alól, elhuzom tekintetemet a képről s a többi képeken sétáltatom
el, amelyek teremről-teremre a falakon némulnak, figyelnek, álmodnak.
És a muzeum klasszikus falain révedek el, de a hüs, magas falakról csak
visszamegy még a szemem a Park utjára, nézni, nézni, mig végre jól esik
a szenvedés, amit a könyörtelen szépség bocsájt az ember lelkére.
Mintha ez a ragyogó tiszta ut a képen, amelyen senki nem jár, mintha
most hirtelen néptelenedett volna el. Mintha erről az utról szökdöstek
volna szerteszét az emberek, erről a szelid, aranyos, nyári utról, mind
akik csikorgó vasutakon, agyongázolt hühós országutakon, sziklák
borzadályos kapaszkodóin hajszolják egymást. Mind elhagyták ezt a napos
utat, mintha közelebbi utakat találtak volna egyszerre valahová, ahová
életünk igyekezik… Itt van a Szépmüvészeti Muzeum kiállitásán a falon a
mester portraitja is, aki a Parkot festette. Ferenczy Károly müve:
Szinyei-Merse Pál arcképe. A hóhaju és rózsaarcu férfiu bizonyára élő
személyében is ily hallgatag ül és ily szeliden néz kék tekintetével.
Milyen csalódás e homloknak s e kék szemeknek az emberiség vihara.
Milyen sértés, mily gyógyithatatlan bántalom a müvészetnek az a
megoldás, amit az egymás mellett küzködő népek maguk közt kitaláltak. A
romok, roncsok és a vér milyen mély veresége azoknak, akik az élet
hibáit szépséggel takargatják, szépséggel szórakoztatnak, szépséggel
csillapitanak, szépséggel vigasztalnak és ápolnak.
Lépések kopognak mindenfelé, ruhák suhognak, kardok és sarkantyuk
zörrennek. Tisztek forgolódnak, nézegetnek, akiknek kitüntetés világit a
mellén, akik a háborut látták és eljöttek tovább gyönyörködni a
müvészetben. Oly mondhatatlan hangulatot ad ez a békéből való
csarnoknak. A publikum jön-megy teremről-teremre, álldogálnak,
diskurálnak, duruzsolnak, mégis milyen csönd van itt. A festmények,
bronzok, rajzok ontják magukból egy eszményitett világ varázsos
hallgatását.
Csodálatos harmonia és ünnep ez a kiállitás. Ezeket a gyönyörü
festményeket, szobrokat mind ingyen adták a müvészek, legjobb müvészeink
legjobb müveiket, s mügyüjtők elküldték holt mesterek drágábbnál-drágább
képeit, s családok feláldozták féltett müvészi ereklyéiket. Mert ez a
kiállitás az élő nyomoruság segélyhivására sorakozott, az oroszoktól
elpusztitott sárosi falvak hajléktalanjainak javára sorsolják ki a
muzsáknak e becsességeit. És a szépség hideg falai között mintha valami
mély és melegitő illat terjengene itten, a jóság tömjénje.