Estefelé a fáradt utcán egy szürke keztyüt tettek a vállamra.
Megfordultam. Egy sápadt kis hadnagy állott szembe velem sötétkék
bluzban, rózsaszin parolival a nyakán, fekete pantallóban. Az egyik
keztyüje a vállamon volt, a másik keztyüjével botra támaszkodott. Két
szelid kék szem tekintete fogózott a szemembe:
– Te vagy?…
– Én vagyok.
– Nem ismersz meg? Én vagyok… Iván.
– Iván! Te vagy? Hogy vagy? Mit csinálsz?
– Még egy kicsit bicegek, de már jól vagyok. Holnap megyek lefelé,
Olaszországba.
– Megsebesültél?
– Már háromszor.
Iván… a neve hirtelen mély visszhangot vert a szivemben és ugy éreztem,
mintha sok-sok csengő csengene igen távol egyszerre, sürün, édesen és
mégis fájdalmasan. Egy földszintes fehér iskola derült fel tavaszi
napsütésben, a fölsepert nagy udvar reggel lármával, rövidnadrágos kis
fiukkal és tarka kis leányokkal. Egy nagy labda repül fel a levegőbe és
fölnéznek és szaladnak. Iván… egy szelid, szöszke, gyönge kis fiu,
osztálytársam. Husz év. Az ifjuság elfutott. Talán az egész élet eltelt.
Itt áll Iván.
– Hol jártál?
– A nyáron Oroszországban, azután Boszniában, azután Szerbiában, azután
a télen Galiciában, a Kárpátokban…
– Hát ezt hol szerezted?
Észrevettem a mellén a Signum Laudist.
– Ezt? Bukovinában.
Oly bágyadtan néz. Bukovinában… Beszél, szavai keringenek a fülem körül,
városok, földek, országok usznak el, mintha mondhatatlan gyors vonaton
mennék. Szemem előtt végtelen messze egy sárga torony áll, egyetlen igaz
torony, a mi tornyunk, mikor Iván meg én nem láttunk még azon tul semmit
a világból.
Sóhajt és mosolyog:
– Emlékszel még, mennyit játszottunk katonásdit?
– Én mindig török voltam.
– Én magyar. Most mindaketten magyarok vagyunk.
Bucsuzni kezdett, nyujtotta a kezét, még sok elintézni valója van,
holnap már menni kell neki.
– Hova is visznek, Iván?
– Lefele, Olaszországba.