milyen igazat adtál most énnekem. Én könyvek fölé borult ifjuságomban a
te könyveidet is olvastam és nem szerettelek meg és nem tettelek a nagy
irók közé képzeletem szoborcsarnokába. Csak hallgattam és figyeltem és
unatkoztam, mikor a világ tégedet ünnepelgetett. Elhiszem, milyen
nevetséges, hogy itt megszólitalak és beszélek hozzád, mintha értenél
magyarul és mintha te elolvasnád, amit én irok és mintha adnál valamit
arra. Én tudok rólad tücsköt-bogarat s agarat, te meg azt se tudod, hogy
én a világon vagyok. De én azért a világon vagyok és el se hinnéd,
mennyit érzek és gondolkozom én is magamban itt az élet napjaiban. Most
is csak magamban veszekedek itt és ugy teszek, mintha hozzád szólanék és
te hallanál engemet.
Szabad és jól esik ez a bolondéria nekem. Én tehát a levegőn keresztül
azt mondom neked, hogy nem vagy az a nagy költő, akinek ünnepelnek és
akinél még ezerszer nagyobbnak érzed magadat, oh nem, egész biztosan
tudom, hogy nem.
Te nagyon rossz ember vagy, kérlek, mert az embereket háborúba csábitod.
Oh hisz ez majdnem bók s az, hogy gonosz vagy, egy karcolást nem ejtene
hódolatom feléd ivellő márványhidján, ha valamikor is hódoltam volna
neked. Irigyelhető inyence vagy az életnek, zseniális önző vagy, müvész
vagy, brilliáns kéjenc vagy. Elragadó állat vagy, de elég közönséges
lélek vagy, az Isten szelleméből és szellemességéből nem igen van a
lelkedben, te piros ballettáncosa a világirodalomnak. Szerencsés vagy és
ha egy éjszakát sétálnál velem egyszer egy kertben, bevallanád nekem,
milyen boldogtalan vagy. Oh, sokat tudnék veled beszélni, de most ugy
sietek… Azt a hitemet vágyódtam közölni veled, hogy nem vagy a teljes,
igazi, tiszta nagy irók közül való, nem vagy te a végtelenség kedves
gyermekei közül való, mert te rossz ember vagy. Itt a földi
rendetlenségben sokat töprengtem egyedül valamilyen lelki harmónia
kedvéért és töprengéseim után olyanformán gondoltam, hogy a legnagyobb
irodalmi és müvészi remekléseket a jóság hozta a világra.
Egy tolsztoji, egy flauberti regényt, Dante poklát, Homérosz
Odysseiáját, Göthe Faustját. Cervantes Don Quixote-ját, schopenhaueri
filozófiát, egy beethoveni szimfóniát s egy bájoló Delmet-chansont, egy
michelangelói freskót, eszményi Phidias-szobrot, a leggyönyörbbb
épitményeket és a legcsodálatosabban szerkesztett kerteket, mindent, ami
a legszebb, a jóságnak köszönhetjük. A kiszemeltek tehetsége az emberek
felé árad. A legtengernyibb talentum hiusága és becsvágya nem adna
örökös szépet, ha nem jóságból adná. A jóságnak kell lenni, ugy sejtem,
a legelőkelőbb érzésnek, a legfölényesebb szempontnak, a legtökéletesebb
önzésnek.
A világ irodalmának és müvészetének legmegmaradottabb alkotásai
lehellik, árasztják magukból a humanitást, szánalmat, vigasztalást az
emberiség felé. Annyi szépséget, gyönyörüséget, amennyi a magas
müvészetekben van, miért nem tartanak meg magukban és maguknak a
mesterek, miért hozták elő magukból gyötrelemmel és miért terjesztették
hitvány embertársaik elé. Mert jót akartak velük. A müvészet
jótékonycélu, a müremekek jótétemények. Felettünk magasan, a felhők
alatt légüres tér van, az teli van isteni levegővel, jósággal. Aki az
élet fölé száll, ezt a levegőt szivja. A gyönyörü csillagok, ugy érzem,
csupa jóságból mutatkoznak nekünk. A jóság a mesterek mestere. Ah
sietek, tele van a fejem és szivem és nem érek rá kibeszélni magamat.
A jóság a legerősebb erősitő, a legüditőbb füszer az élet
szerencsétlensége, utálata, bánata és unalma ellen. Én tudom, hogy a
hercegnék és grófkisasszonyok igazán jóságból ápolnak a kórházakban. És
a munkában nem durvulnak, nem csunyulnak, nem fáradnak el és nem
unatkoznak… csodálatos hatásu források bujdoshatnak a lélek mélyében.
Miért esik oly jól kockacukrot tartani a ló szája elé? Miért oly
kellemes nézni, hogy iszsza a cica a tejet? Miért esik oly jól a
tenyérnek, ha a kutya nyalogatja?
Oh D’Annunzio, te müvész vagy és a háborut kivánod. A háboru az
ostobaság szüretje, a müveletlenség szellemi kéje, a bénaságnak, a
szemétnek, romoknak, hulladékoknak kiállitása és lárma, lárma. Müvész
vagy és szépség kell neked és csönd és figyelő világ. Szép a háboru?
Kivánatos müvészi igényeidnek?
A háboru csinált szenvedélyei, felületes csodálatossága lefogják és
eltöltik a te szivedet és fantáziádat, oh D’Annunzio, az örök és
rejtelmes teremtés világában, amelynek oly fogékony és elmulandó vendége
vagy?
Én elhiszem, hogy őszintén és fájva lángolsz költészeted tüzében. Mert
nem éreztelek soha magasabban, mint amilyen magasak az erkélyek.
Oh D’Annunzio, árulója és betyárja vagy a költészetnek. Utálnálak
tégedet, ha nem kimélném magamat az utálat kellemetlen érzésétől.
Mi vagy te, vörös, csontos, kopasz hegedőse a háborunak a talján
városokban? Némely pillanatban valami földöntuli értelmet sejtek
lényedben s ugy tünik, hogy nem az entente-nak, hanem a Halálnak, a
legvégső és mindent megmagyarázó, megoldó, megnyugtató jóságnak vagy a
megbizottja s arra hivattál el, hogy uj boldogtalan nyájakat hajts az
elmulás békés karámja felé. Egy pillanatig dermedten és megindultan
gondolok rád.
Oh, D’Annunzio, ilyen végtelen nagy és ilyen földöntulian emberséges nem
vagy te. Rossz ember vagy és nem vagy nagy költő. Nem kellesz nekem. Nem
vagyok kiváncsi reád. Sajnállak, mint mindenkit, mert élsz és mert meg
fogsz halni.