Nagy sárga virág, idegen virág, ma terád emlékeztem bánkódva, magnolia.
Pünkösd napja volt ma és szemem előtt pirultak a pünkösdi rózsák és én
csak terád gondoltam, távoli virág, magnolia. Néztem magamat
emlékezetben, hogy forgatlak a kezemben és nézlek és emelgetlek arcomba,
egyetlen szál nagy magnolia, kit a Posillipo fölfelé huzó utján
szakasztottam és szineden álmékodom ma és illatodon révedezek. Magnolia
virága olyan furcsa virág vagy. Olyan vagy, mint egy könnyü sima citrom,
mint egy üres sárga rózsa, mint egy kemény és csukott sárga tulipán.
Sárga vagy és szined a csodálatos sárga szineknek ájult képzelgése. Oh
szép vagy magnolia, mint szivem álma és illatod nehéz és mély, mint a
boldogtalanság. Oh nagy sárga magnolia, mely elhervadtál kezemben egy
májusi nap délután és alkonyat között, mig fogtalak.
Hüvös selyem tested foltokat kapott és elpetyhüdt és összement és szined
elfáradt és halálozott és nyomasztó szagod keserü lett, beteg, lehangoló
és émelyitő és a bérelt csónak széléről leengedtem kezem és a kék
tengerbe hullattalak, magnolia virága és elmultál előlem a hullámokkal.
Gyönyörüségnek és romlásnak, bódulatnak és fájdalomnak virága,
szenvedélyes és gyászos virág, hallatlan sárga virág, szépséges és
kétségbeejtő virág, egyetlen magnolia. Mintha életemben termettél volna,
mintha szivemből nyilottál volna ki.
Nápoly, ifjuság kikötője, rózsaszin paloták, drága kertek, néma fekete
batárok, bennük tovamuló barna hattyuk, titokzatos, gőgös és szomoru
principessák. Különös bő sapkáju fekete és arany tisztek, ragyogó
szemüek és ragyogó foguak és szennyes, sötét, csuf közkatonák és durva
némberek. Viruló és zendülő utcák a nap fényességében. Oh, kinlódó
hosszu sikátorok, gajdoló szegénység, ablakokban rikitó rongyok,
nyomoruságnak lázadó zászlódisze, forróság, büzhödt levegő, tisztátalan
népség, szemérmetlen gyermekek féregnyüzsgése, csuf és szerencsétlen
élet, kántáló siralom, oh Nápoly.
Vezuv, dermedt fekete sara a lávának a virágos hegyoldalon, a narancsfák
felett.
Pompeji gondolkodó elhagyott oszlopai, tört szobrai, repedezett kéjenc
falfestményei, fekete kővé vált emberi testek kétezer év óta arcra
borulva a földön a halál muzeumában.
Oh édes olasz dal, mely alamizsnáért esedezel a szegénység ápolatlan
fogai közül és kisérteted magad a kin mandolinjának éles hurjain a
szomoru piszkos kezektől.
Róma, Róma, remek ünnep, örök bámulat, mult dicsően merevedő homlokzata,
álomban álló márványalakok, festett képek mennyei merengése, szépség
hallatlan csarnokai, husvét, fény és virágzás, üdvözült zugás, elborult
alkonyi tódulás a Pinción, ájult hajsza a hiuság sima és égő utján,
kéjes és boldogtalan örök roham a semmi felé.
Anda tájak, égnél kékebb ég, boldog levegő, virágok, virágok, és por,
ostobaság, gonoszság és szerencsétlenség. Itália, elfeketült oázis,
süvöltéssé és jajjá vált cukros ének, elveszett pihenő, elromlott
gondolat, elrabolt vigasz, bukott illuzió, elszakadt nosztalgia,
Olaszország, fájdalom, utálat.
Velence, ábrándnak, önfeledtségnek, könnyü kéjelemnek, nevető kalandnak,
rejtélyes álomnak Velencéje. Velence, csóknak és árva sóhajnak
Velencéje, piros és sötét Velence, elmulásba zuhant karneválok,
márványfalak alatt szennyes kanális, hazug Velence, kéjes, gyönyörü,
bünös, unalmas és gyászos Velence, oh bájoló és borzasztó. Magnolia
virág, drága virág, szomoru virág, csodáltalak és szagoltalak,
borzongtam tőled és ugy fájt és ugy fáj a szivem. Én az élet ölelésére
siettem és elrémültem tőle és a halál udvarlója lettem.