Ugy tünik, hogy már olvastam a minap, de oly fáradt és kábult az ember
mostanában, ha az ujságot olvassa, hogy néha szinte visszaejti a szem a
betüket, be se viszi a fejbe és mintha a szavak elvesztették volna
értelmüket és a számok elvesztették volna sulyukat. A kis Marosffy.
Igen. Ma reggel a gyakorlótér gyepén emelgetett a szél egy viseltes
ujságlapot, fölvettem és egy pár lépést sétáltam vele. Elolvastam az
egyik oldalán, hogy Marosffy szinész a harctéren szerzett betegségében
meghalt. Aztán eleresztettem a facér papirost, a szél tovább kapkodta,
valamelyik rigó füttyöt gurgulyázott a melegedő reggelben. És fölemeltem
a fejem és ugy tetszett, mintha elillant volna mellettem a kis Marosffy
és eltünt volna hátul. Meghalt. És arra a gondolatra, hogy meghalt,
mintha mozdulni akart volna a szivem, de nem tudott, mert egy idő óta,
hónapok és hónapok óta valami nehezék nyomja a szivemet, az alól érzem
dobogni.
Most meghalt a kis Marosffy? Villanykoszoruk gyulladnak föl, zsibongás
kél, zenélnek, nóta és kacagás fuldoklik, sötétzöld pezsgős üvegek
dülnek és fehér hab hull le rajtuk, székek tolódnak és a táncház zagyva
tömegében egy kosztüm derekát fogja és forogva siklik el Marosffy. Egy
nem nevezetes müvész, egy vidám soványság, egy fiu, aki egész éjjel
táncol és folyton nevet, egy könnyelmü és felületes vendége az életnek.
Az éji varietékben láttam s tudtam, hogy Marosffynak hivják. Vidám feje,
fürge termete mint a tangó, macsics és twoo-step törvényeinek eleven
rajza inog, ugrál és simul tova a parkett groteszk nyüzsgésében az
asztalok között.
Mily csodálatosan vonzotta szemeimet az ifjuság éjszakáin a
mulató-paloták szorgalmas, zajos, bolond és céltalan nyüzsgése, mily
páratlan derüt leltem ott, mily kellemes esztelenséget és mennyi
groteszk fájdalmat a kis szinpadok és páholyok s chambre separéek
diszitéseiben, a hölgyek képzelődő kosztümjeiben, a kerge életöröm
lármájában, az éji keringőkben, melyek a sötét pianino sárga fogain
vonaglottak s melyekbe a kis zenekarban a triangle ugy csilingelt bele,
mint a gyermekkor elmult szivverése. A kis Marosffy. Göndör haja van és
képe nevetésre szerkesztődött és nagy kiváncsi két füle van s ez a két
nagy fül a földi élet kakofon zengéséből csak az amerikai tánczenéket és
a nők bolondos sikolyait füleli. Egy éji faun. Marosffy meghalt? Mi az a
halál? Mi az most meghalni? Nem tudom ezt a vidám fiut, akit láttam
életemben, ünnepélyesen megmerevült orcával, áttetsző viaszfülekkel
elgondolni. Nem az a halál most aminek tanultam. Nem az aggastyánok
elalvása, nem a betegek katasztrófája, nem a szerencsétlenül jártak torz
lehanyatlása.
A férfiak halnak most a világon, töméntelen tömegben dülnek és dülnek
előre és tünnek el. Az ifjuság, husz és negyven esztendő között. Akiké
az élet minden ereje és kedve. Mi ez, istenem, mi ez? Megrenditő
mozgalom, széditő tolongás, valami tüntetés félelmes és elragadó
áradata… Mintha egyszerre itthagynák a világot és szöknének. Egy
férfiőserdő, egy férfitenger, hova ment?
Kivándoroltak, elpályáztak, elillantak és valahol másutt megint együtt
vannak és tovább üzik életüket, vagy inkább más életet kezdtek. A kis
Marosffy is megszökött velük, közéjük furakodott és elosont velük,
kiszökkent könnyü és bizarr tánclépkedéssel innen, mert itt már nem
mulatnak.