A nap megsüti arcomat. Olyan jó. Meleg van, de nincs melegem. Milyen
könnyü, milyen kellemes, milyen szabad, milyen tiszta a levegő.
Százszoranyit kér egyszerre a lélegzetem, mint amennyi a tüdőmbe
belefér. Lehellek mélyen és bensőm szorong. Mily kék idő, mily szép idő.
Hullámok járnak, gyürüznek, kergetőznek rajtam, körülöttem, fölöttem,
tündéri tenger. Mi ez az uj levegő, emlékszem rá. Mintha ez lenne a
boldogság. Oh az ég. Mintha a kékség fény volna, mintha a fény kékség
volna.
Mosoly alatt a világ. Szél jött, arconlegyintett, felhajtotta egy
parasztlány viritó sárga keszkenőjét a fején, a keszkenő alatt ragyogtak
az ölelkező hajfonadékok. Emlék és vágy kapkod, hányszor éreztem a
levegőben a langy futó tavaszi semmit, hányszor kerültem elébe
világéletemben e fuvalomnak; megállok, ámulok és szédelgek az
örökkévalóság forgásában.
Honnét szaladtál elő tavaszi szél? Bájoló fehér selyem tépések a kék
egen, meglepő zöld felhő a fák fekete ágaboga körül. Mi az, lombozat?
Vagy zöld fátyol, árnyék, tünő friss képzelet? Mező, zöld mező! Ujulás,
öröm zöldje! Zöld csodálkozás. Kiváncsi füttyök és neveletlen trillák a
levegőben és a barázdák közt a földön. Fölérzek és bágyadok és
homályosul és feltündököl és rezeg köröskörül a világ és érzem, hogy
bennem egy istenadta valaki szállani vágyik fölfelé és vonaglik és
rogyadozik. Szivem elszorul és fáj, mint a boldogan parázsló parázs.
Körülnézek és egy szóval szeretnék kimondani mindent. Tavasz!
Tavasz… gyönyörü fájdalom a szóló ajkon. Tavasz. Csók a szavak közt.
Tavasz. Vidor, csacsi kis ablakok, énekkel körbe andalgó tarka
gyermekek, siető népek, nevetés, sárga falak világossága, fehér házak
örömfénye. Tavasz. Végtelen lágy áramlat körülöttem, micsoda jóféle
izzel tömöd tüdőmet, lelkemet? Honnét ömölsz? Miből vagy? Honnét jöttök
kékes-zöldes patakok, oly tisztán, mint a tisztaság, hegyi vizek, mezei
vizek, erdő, völgy, árok erei, ragyogó csavargók, vig bujdosók, kik
csevegve mulattok egyedül utakon.
Tavasz. A gólya leszáll a kéményen a kerékre. Szürke nyul ugrál tova a
fekete göröngyeken. A sok fogoly rrrr, egyszerre rebben föl a mély
barázdából. Összerezzennek a nádak és a nádasból kiuszik a vizen tiszta
feketén a szárcsa. A galambok körülsétálnak a duc párkányán egyik a
másik nyomában. Gólya, daru, fogoly, szárcsa, fürj, rigó, fecske,
pacsirta, veréb. És minden madár a világon. Kolibri, elragadó
ékszerecskéje a teremtésnek.
Tavasz. A kutyák átbujnak a kerités alatt, előrohannak, hencseregnek
egymáson a porban és marakodnak és nem harapják meg egymást. A tyukok
ugrándoznak a létra fokain, a fényes kakas kapkodja szárnyait és kiront
az utra. A kis vak macskák vonaglanak és fénylenek a napon egymás
hegyén-hátán. A legelő lovak elrántják a leláncolt béklyót és zörögve
nyargalásznak. A piros csida körbefutkos és a nyeritést tanulja. A bika
megvadul a réten, öklel, ágaskodik, elszáguld.
Tavasz! Egyszer csak egy fehér pillangó remeg elő az erdőből és tétováz
a szabadban és elvész. Az ürge kibujtatja a fejét a lyukból, kisétál,
piszmog és visszaszökik. Tarka kerek kavics elmozdul a fa tövében, két
gyufaszál nyulik kétfelé. Csigabiga.
Tavasz! Kék hajnalon a völgyben bokrok és fák dermednek álomba
takargatva, tündérek kerengélnek köztük ajkukra tett ujjal,
lábujjhegyen. Aki odanéz, nem látja. Rózsázik a hajnal, a madarak
csodálatos zenebonát csapnak, kigyullad messziről a táj, fölkerekedik a
tündöklő nap, világos lesz. Minden kiderül, megjelenik és bámulja
egymást.
Az üvegház csillogó üvegfalát feltámasztják. Piros, kék, viola, fehér
virágok. Virágok. A zöldült gyepet fénylő sárga foltok futják el. Virág!
Fehér szórakozottság a mezőn. Virág! Lila borulat a réten. Virág!
Sok-sok sárga kutyatej. Fehér margaréta sokasága. Lila kigyóhagyma
serege.
És mindenféle mezei virágok, vadócok, fák tövében, bokor alján, árok
oldalán, viz között szorongó haszontalanok, csitri, madárhur, kikirics,
földike, mentsvirág, gólyahir, tunikavirág, csillaghur, sülyfü,
tavaszika, sárika, természet kis taknyosai, parajak, csalánok,
bojtorján, mindenféle dudva, gyom, kik kijöttök és harmatosak vagytok és
melegedtek a napon. Mit akartok? Minek vagytok? Tik minek jöttök a
világra? Fölpattan egy piros pont és elröpül. Szárnya van. Katicabogár.
A fü alatt hangya nyüzsög, egyforma fekete és vörhenyeges hangyanép, és
százféle fekete, sárga, kék, zöld, barna bogár ugrál, futkos és repdes a
füben.
Majd a vékony szitakötők is eljönnek, halkan zugnak tova és a szerelem
egyetlen napján him és nőstény egy aranyzöld gyürüben egyesülve kering a
nap fényességében.
Tavasz! A nap süt, minden ujul, éled, virágzik alatta. Semmi közötök
hozzánk, nap és felhők, fák és virágok, füvek, bogarak? Tavasz nem adsz
ránk semmit? Nem tudsz felőlünk semmit? Mi emberek vagyunk,
boldogtalanok vagyunk. Fehér margaréta, sárga kutyatej, te durva, de
jószagu istenfa és te legközönségesebb füszál és ti bogarak, ti boldogok
vagytok? Ti nem vagytok boldogtalanok, mert ti nem akartok boldogok
lenni. Ti csak éltek. Honnan van a mi minden bajunk? Talán onnan, hogy
beszélni tudunk. Az egész teremtésben csak az ember beszél. Se állat, se
növény nem beszél. Nincs az emberen kivül, ami a földön felkiáltana:
Istenem!
Tavasz. Boldogság. Felléhlzek és a világosság sötét lesz körülöttem és a
szivemen fájdalom fájdalomra rogy, mint éjjel a hold fölött fellegek.
Az égszin eget hirtelen homály futja el, árnyék száll a mezőre és
remegni látszik minden és mintha szinüket vesztenék a szinek. Azután
kiragyog a nap megint és mosolyog az ég.
Tavasz. Én meg akarok halni, mert örökké szeretnék élni.
Nyakam nyugtalankodik, fészkelődik a kemény katonagallérban és
tekintetem minduntalan az ég felé epekedik. A polgári öltözetben is
végtelen nyugtalanság fogott el néha és nem értettem, hogy kerültem az
emberek közé.
Oh tavasz. Ugy sajnálom magamat, ugy sajnálok mindenkit a világon.
Tavasz, tavasz. Mit érezni a levegőben? Kedves, könnyü és oly édesen
nyomasztó a levegő. Mintha óriási fellegek hömpölyögnének távolról.
Láthatatlan fellegek áradnak, ha látnánk őket, ezer szép szint
elbájoltan bámulnánk rajtuk. A virágok illatai jönnek nyárára.
Hömpölyögnek a föld felé, összezsufolva, csodálatos szállitmány. A
mennország raktárait fölnyitották, onnét ontják az illatok fellegeit.
Már virágban a szilvafa. Már a délignyitó kitakarja magát. Már az égő
tulipán kigyullad és a hüs buzavirág kékleni fog mindjárt. Oh tavasz,
juhásztasd az erdőt, tedd kezessé a mezőt, lágyitsd a föld szivét, az
áldott nyarat hivogasd, csalogasd. Virágozzatok virágok, illatozzatok
illatok. Oh istenem, ha lehet, sokkal több virág legyen most, mint
másszor. Ha teheted, áraszd el virággal a földet sürübben, virágozd be a
pusztát is, az ugart is, a szikföldet is, a homokot is, a köves talajt
is, a mostoha mocsarat is. Ragadjatok el virágok a földön, rózsák
bontsátok, ontsátok leveleiteket, szél hurcold szép szagukat, hódits,
bódits, altasd az az észt, cukrozd a szivet.
Madarak, az idén ne kiméljétek a torkotokat, ne merengjetek hallgatag
estefelé, mindig csak csácsogjatok, fütyörésszetek, hangicsáljatok,
gyakoroljatok mindig. Teljes cigánybandája a nyárnak, ti is, tücskök,
zugó bogarak, méhek, darazsak, siesstek elő apró zeneszerszámaitokkal és
éjjel-nappal muzsikáljatok. Szép szitakötők, bájoló pillangók százféle
divatban, szálljatok elő szaporán, töméntelen, annyian legyetek
legalább, mint a lehulló falevelek őszszel.
Buza, hazám oceánja, zöld tenger zöldülj, hullámozzál, dülöngj,
viharozzál, rengedezzél, hadd menjen hátadon életünk bárkája.
Délignyitó és árvácska, füszál és dudva, pillangó, falevél és futkosó
bogarak. Mutassátok magatokat. Ó, ha megtanitnátok az embert örömmel
élni és édesdeden elmulni.