no mi ujság? – kiváncsiskodnak az emberek, tolonganak a kiadóhivatalok
kirakatainak lázitó fényében az óriási friss betük előtt, beléhajolnak
egymás lappéldányába, s ráköszönnek egymásra, mintha kedves egészségük
iránt érdeklődnének kölcsönösen: mi van Görögországgal? S az ajkak
fölött sziszeg egy közös szó beszéd közben: Venizelosz. Mint a járvány
napjain mindenki azt mondogatja: tifusz, tifusz. Mennyit csuklott ez a
ravaszságok között megőszült távoli férfiu, kit fővárosok, országok és
földrészek annyi szenvedélylyel emlegettek most egy pár nap alatt.
Venizelosz, Venizelosz. Mennyi chiffre-ben rejtegették ezt a szót most,
mennyi szedő zongorázta le hirtelen Európa és Amerika nyomdáiban, s a
szájak, a privát emberi szájak mennyit adogatták egymásnak. A fej
ezernyi apró összejátszó gondolatából, a külön élet ki nem mondott
érdekeiből, a lélek remegő nyugtalanságaiból, a sziv meleg és
türelmetlen dobolásából egy szó alakul: Venizelosz. Ki gondol vajjon
olyankor, mikor olvassa és kimondja, egy élő emberre, akinek Venizelosz
a neve? Mi mindent éreznek, képzelnek, várnak, remélnek, sejtenek, mikor
csak annyit mondanak: Venizelosz. Mintha mindenki egyebet akarna
mondani, a szemek mást jelentenek, egyetlen élet végtelen összefüggését
e világgal, s az emberek mintha tolvajnyelven beszélnének egymással,
mikor azt mondják: Venizelosz. És a népek elferdült érdeklődése arrafelé
kapkod most, lefelé a Balkán aljára, a jobbra-balra kapaszkodó kis
földdarabra s a tengerben össze-vissza legelő apró szigetekre:
Görögországra.
Ez gyötör és ingerel most, ez a kérdés és ez a rejtelem. Venizelosz
megbukott, uj miniszterelnök jött, Szalonikiban partra szállottak az
entente csapatai, a görög király sógora a német császárnak. Mi lesz? Ez
az egész jószivü világ, amely ugy szeretné a háboru végét, megint
háboruért eped, csakhogy mind a két pártja a világnak a másik ellen
gondolja a háborut. A fantázia ma görög uniformist kezd szinezni, görög
tábornokok és rongyos görög helységek neveinek bevonulását várják az
olvasó szemek és görög vért, ami végig folyjon az ujságlapok margóján,
ahol még hely van.
Görögországon csüggünk és tépelődünk, a vizszintesen tartott tenyerek a
szemek fölé emelkedtek, mindenki Görögország felé néz. Mintha közben itt
semmi rendkivüli nem történnék, mintha Németország, Anglia,
Franciaország, Oroszország és Olaszország hadseregei nem fogyasztanák
egymást minden órában, amely jön és mulik, mintha a mi rózsás egünk
fölött a béke angyala boldog unalomban ütögetné a száját, hogy édes
ásitozását leintse. Mintha igaz se lenne, hogy Európa fölnevelt világa
is háboruban vergődik. Talán nem is igaz. Én ma is azt hiszem, hogy egy
európai háboru lehetetlenség.