Tudunk szép románcokat, legendákat, bibliai történeteket, meséket,
amelyekben a hitnek, szerelemnek, hüségnek, szeretetnek tulzásai
szárnyalnak, sejtett és költött példák, dicső és jóságos leckék, melyek
lebocsátkoztak lelkünk legmélyére és ott bántatlanul szenderegnek. Az
anyai szeretet a sirban is nyugtalankodik és éjfélkor felkél és fut,
fehér reszkető árnyék, a három árvához. Az eltemetett két szerető
szivéből virág nő és a két virágszál a sir fölött megöleli egymást. A
szegény asszony elmegy a bucsura, az erdőben elébe áll a haramia: „Mit
viszel a szüz Máriának?“ – „A szivemet egyebem nincsen.“ A haramia
felhasitja a szegény asszony keblét, kiveszi a szivét, a kezébe teszi a
szegény asszonynak: „Nohát vigyed a szivedet a Szüz Máriának.“ A szegény
asszony feláll és megyen tovább az erdőn a kezében a szivével… S halott
kisasszonya fehér ruhába öltözik s csolnakába lefekszik és behunyja a
szemét és összeteszi a két kezét a mellén és Lancelot lovagra gondol és
meghal és a csolnak uszik a folyón a holt kisasszonynyal Lancelot vára
felé… Shalott kisasszonyt Tennyson idylljei közt olvastam, Rózsikát ma
este olvastam az ujságban. A tizenkilenc éves Rózsikának Nagyváradon
meghalt az anyja négy héttel ezelőtt, Rózsika hazament a temetés után és
lefeküdt az ágyba és elaludt és négy hétig aludt egyfolytában és négy
hét után meghalt csöndesen, anélkül, hogy egy pillanatra visszanyerte
volna eszméletét. Az orvosok, akik négy héten át hiába élesztették
Rózsikát, a nagy fájdalomtól való idegkimerültséggel magyarázzák Rózsika
négyhetes alvását és halálát. Rózsika négy hétig aludt a fájdalomtól és
akármennyire kimerült volt az idegrendszere, a csodálatos beteg alvásban
agyveleje valami gyöngén mégis müködött. Rózsika álmodott és bizonyos,
hogy meghalt anyját látta álmaiban s csak a menyországban láthatta, ahol
semmi sincs, mert mindent agyonragyog az aranyfény, ahol örökké ugyanazt
az édességet trombitálják az angyalok s ahol a boldogok mosolyogva
sétálnak. Rózsika, aki Nagyváradon meghalt az anyja után, rokona a szép
legendák nem e világról való személyeinek. Rózsika egy érzés
végtelensége, mely nem fér meg a véges élettel. Rózsika neve itt
rejtőzik az ujságban, a nagyvilág herce-hurcája közt, és mikor tovább
lapozok, az ujságpapir zörgésétől és szelétől föllibben, mint gyönge
fehér pihe és tétován száll feljebb, fel, fel, az arany menyország felé.