az éjszaka, olyan különöset és rosszat álmodtam… azt hiszem a szivemre
fekhettem, olyankor álmodik nehezet az ember. Ugy volt, mintha egy nagy
városban, talán Berlinben vagy Londonban fölkeltem volna és kiléptem
volna az utcára. Szabályos, unalmas nagyvárosi utca volt, bérpaloták,
szinház, boltok, villamos, autók, kocsik, rengeteg járókelő. Emlékszem,
az első pillanatban furcsának találtam, hogy mindenkinek, akit látok,
milyen öreg arca van. A kis fiuknak és a kis leányoknak is, akik az
iskolába siettek, csupa ránc volt az orcájuk és a fiatal uraknak és az
elegáns nőknek is és a tarka kis cselédeknek is és a biciklin futkározó
boyoknak is és a kávéház terraszán forgolódó apró pincérfiuk is olyanok
voltak mint a mesében az erdei törpék és minden ember és minden asszony
egyformán roppant öreg volt. Ujságokkal futott felém egy rövidnadrágos
vén rikkancs, ujságot vettem, kinyitottam, tele volt politikával,
irodalmi és szinházi eseményekkel, mulatságok és kongresszusok és
lóversenyek hireivel és valahol az ujság közepében a Hirek rovatának
végén egy apró betükből nyomtatott sort olvastam: „A világháboru
változatlanul folyik“.
Fölemeltem a fejem az ujság lapjai közül, a fülemet oly bántó szapora
kopogás ütötte meg, amilyenre a harctérről emlékeztem. Csakugyan
géppuska volt. Egy fényes cipőáruház ajtajában térdepelt a géppuska, egy
férfi hasalt mögötte és egymás után nyomta és nyomta a géppuska elsütő
készülékét s a géppuska mellett a megüresedett töltényheveder kigyózott
tova. Egy rendőr állott az utca közepén, odamentem hozzá.
– Nézze csak – mondom – mit akar az az ember?
– Melyik?
– Az ott ni. Nézze már mit csinál.
– Mit. Semmit. Tüzel.
A cipőáruházzal szemben egy másik, éppen olyan fényes cipőáruház volt, a
kirakata be volt töredezve, az ajtóban orditó és vérző emberek állottak
és bukdácsoltak egymásra.
– Borzasztó – mondtam a rendőrnek. – Emberekre lőnek.
– Ez a támadás várható volt – magyarázta a rendőr – az az üzlet,
amelyiket lövik, tegnap leszállitotta az árait. Ilyen a konkurrencia.
Megragadtam a rendőr karját.
– Pardon egy percre – szólott a rendőr, kihuzta a karját a karomból,
fölemelte és a kezében tartott hatalmas ismétlő pisztolyból három lövést
tett egy egyfogatu bérkocsi kocsisára. Az utcán két-három kocsi állott
egymásnak szorulva s a kocsisok orditottak egymásra. Az a kocsis, akire
a rendőr rálőtt, lebukott, a kocsi alól másik kocsis jött fel, fölült a
bakra és nyugodtan tovább hajtott.
– Rendnek kell lenni – mondta a rendőr. Ez a betyár nekihajtott a
másiknak.
Még föl sem ocsudtam meglepetésemből, megint géppuska kalapált a
fülembe, de más irányból. Hátrafordultam, hát egy kávéház terraszáról
lövöldöznek át a szomszéd kávéház terraszára, s onnan is
visszalövöldöznek géppuskából. Mind a két kávéházban a vendégek
egymásután potyognak az asztalok alá.
Egy lassu ősz polgár sétált felém, elébe szaladtam és könyörögve
érdeklődtem:
– Jó uram, mi történik itt? Háboru van, itt, a városban, fényes nappal?
– Oh – legyintett mosolyogva az ősz polgár. – Ez a két kávéház irigyli
egymástól a vendégeket. Ritkitják egymás közönségét. Nem valami
szellemes, de igen gyökeres megoldás.
Az ősz polgár otthagyott, mosolyogva, fejcsóválva sétált tovább.
Csodálkozott rajtam.
– Hordár! Hordár! – hallatszott a magasból egy visitó hang. Egy emeleti
ablak nyilt ki, egy szobalány csapkodott a két karjával.
– Ide egy golyót hamar, nem lehet kijönni a nagyságával!
Egy hordár fölnézett, elővette a zsebéből a revolverét, lelőtte a
szobalányt. A szobalány lezuhant. Abban a pillanatban egy vastag hölgy
sikoltozott már az ablakban:
– Ezek a mai cselédek! Nem birom ki! Nem lehet kitartani…
A hordár a nagyságát is lelőtte.
Két sebesültvivő jött ki a kapu alól hordágygyal. Sok ilyen sebesültvivő
ember sürgött az utcán előre-hátra. Közben a viceházmester nyugodtan
sepert a kapu előtt. És az emberek sétáltak és siettek és itt-ott
lövések dörrentek. A villamosmegállónál a kalauz kihajolt a kocsiból s a
tolongó tömegbe lőtt, aztán csöngetett és a kocsi ment. És közben sütött
a nap, egy pár percig esett, megint kiderült, az égen eszményi felhők
virágzottak. A nap fényes fényében a piros és kék boyok rikitottak futó
kerékpárjaikon és jobbra-balra való iramlásuk alatt folyton kinyujtották
egy kezüket és pisztolylövéseket váltottak. Egy szépen öltözött urral
ütköztem össze, látcső függött a nyakában. Azt hittem ismerem, örömmel
kaptam a keze után:
– Oh, barátom, világositson fel az istenért…
– Szinházba megyek, hagyjon békén – ripakodott rám és tovább szaladt, de
lövés érte és elterült a járdán. Egy bazár bájos kirakatára meredtem s a
szemem egy paprikajancsin akadt meg, akinek piciny játékpisztoly szorult
a hóna alatt.
Alkonyat volt, oly aranyos homály, oly bus és boldog tündöklés borult a
város fölé, mint a tavak fölé, mikor az est megindul. Vergődtem az
idegen tömeg közt, mindenütt puffogtattak körülöttem s holttesteken
bukdácsoltam a járdán. Akkor kinyitottam a mellemet, kivettem a
szivemet, az állam alá tettem, levettem ajkamról a sóhajt és elkezdtem
játszani. A vékony nyirettyü járt föl és le a szivemen, a tengerek
messze-messze hallották, láttam hogy rendülnek, dülnek kétségbeesett
partjaik között, s láttam hogy a Szaharán egy zöld oázon a körbeálló
pálmák előrehajolnak és összeteszik fejüket, láttam hogy távol egeken
vándorló madarak megállanak, visszafordulnak és mind felém szállanak,
láttam hogy elhagyott sziklás szigetek az oceánban feljönnek és
visszasülyednek, láttam hogy sötét, magas halmok elnyulnak és epedő lágy
vonalakkal mulnak el a földön s láttam hogy végtelen, tiszta mezőn
patakok indulnak innen is, onnan is, és tétova ezüst sietéssel keresik
egymást.
– Miden megindul, – gondoltam – minden szót fogad, csak az ember nem.
Minden, ami messze van, hallja a szivem hangját, és aki mellettem áll,
süket.
A lámpák az utcán kisütöttek, fehér világosság lett, leeresztettem a
vonót és ugy néztem, hogy az emberek mit müvelnek. A fénytől
megelevenedett a forgalom, a mellékutcákból sürün jöttek elő a népek,
minden ember pisztolyt tartott a kezében és minden irányban lövöldözött.
A nagy boltok és a szinházak felől a géppuskák ugattak. És az emberek
előttem jaj nélkül estek, hullottak folyton, folyton, s uj emberek
pattantak föl helyükbe. Csodálkoztam azon, hogy én mindig élek és
szédülettel néztem ezt az olvashatatlan potyogást és láttam álmomban
magamat mint kis fiut, mikor egyszer a tornácon állottam a zivatarban és
bámultam az udvarra, melyet a viz ellepett s a vizen az esőcseppek apró,
muló körökben ugráltak és tüntek végtelenül, örökösen. Soká néztem ezt,
soká és müveletlen képzelettel azt találtam ki, hogy ezek az esőcsöppek
az emberek a világon és lelkemet nehéz nyugtalanság fogta el és fogva
tartotta.