Mindennap a halál ködében kezdünk járni s most, most mindig ugy van
körülöttünk a halál, mint a nagy hó téli reggelen. Oh mindig másról
beszélünk. Most elment innen egy ember és oly csodálatos mély csalódást
okozott nekem azzal, hogy eltávozott. Ő mintha örökké itt lehetett
volna.
Szegény jó Tauszk tanár ur. Olvastam, hogy már el is temették. Nincs
itt. Hogy lehet az? Annyi beteg van, s annyi betege van. Ott van a
rendelője az Andrássy-uton, olyan mint egy miniszterium. Folyosó,
váróterem, jobbra-balra külön termek, sürgős és fontos, hiu és halk s
fehérbe öltözött személyek, titkár, orvos, orvosnő, gépirókisasszonyok,
szobaleány, aki bejelent és aki nem jelent be. Mindenfelé ülnek
fauteuil-ökben, pamlagon, sétálgatnak, állanak, várakoznak, köhécselnek
vagy maguk elé merengenek. Hölgyek, férfiak, gyermekek. Minden percben
csöngetnek, bejön valaki, tanácskozik a csöndes szobalánynyal, számot
kap, várni kezd. A váróterem, folyosó falai teli festményekkel. A képek
közt primadonnák bekeretezett fotografiái, a fotografiákon ajánlás
karcsu, karmos betükkel: „A drága jó Tauszk tanár urnak.“ „Az én
legkedvesebb barátomnak.“ „Az aranyos professzor urnak.“ „A legjobb
embernek a világon.“
Egyszer fönn jártam a tudós tanár urnál. Egy szegény beteg
elhelyezéséről volt szó. Tauszk tanár ur tudja bejuttatni a szegény
tüdőbajosokat az Erzsébet-szanatóriumba. Azután beszélgettünk. Tauszk
tanár urnak nem volt hangja. Ugy beszélt hang nélkül. Néztem a rengeteg
könyvet, amelynek aranyos sarkai ragyogtak sorban, sorban a
könyvespolcokon. Tauszk tanár ur odajött egyik polchoz, az egyik lábát
huzta járás közben. Tauszk tanár urnak csonttuberkulózisa volt. A
gégéjében is tuberkulózis volt. Tauszk tanár ur elhuzta a kezét egy sor
nagy könyvön és suttogott:
– Ezt mind én irtam. Nézze… mind… hát mit ér…
Legyintett és elfordult.
A könyvekhez voltam hajolva, elfuttattam a szemem a cimeken: Analizis… A
légzőszervek hurutos… A belbetegek… A hazai… A tuberkulózis… Therapia…
Az Andrássy-utról fiakkerpattogás hangzott fel az ablaküvegen át s autók
tülköltek, a vadgesztenyék lombja felkukucskált az ablakba. Tavaszi nap
volt. A professzor lenézett az utcára, homlokára néztem és szorongva
gyanitottam, hogy Tauszk tanár ur is tudja a titkot, hogy az élet
boldogtalan.
Tauszk tanár ur hires ember volt. A gondolkodásnak, a munkának és a
jóságnak adta magát. Száraz, finom termetében csak annyi erő volt,
amennyi szükséges volt ahhoz, hogy gyógyitson. Mindig, mindig gyógyitott
és gyógyithatatlan volt. Tauszk tanár ur sorsa olyan volt, mint a
költőké, akik végig szenvednek és csak azért élnek, hogy gyönyörüséget
osztogassanak. Tauszk tanár most meghalt, ötven éves korára. Mily
különös meghalni most. Nem kiváncsinak lenni a háboru végére, a
békeföltételekre, az országok tombolájának eredményére. Mintha valami
lenézés volna a világgal szemben. Részvétlenség. Oh nem, csak mély
szórakozottság, és fáradtság, fáradtság, amely elnyujtózik a
végtelenben.
Mégis, el volnék ragadtatva egy jó istentől, aki egy örök semleges,
boldog államban, a mennyországban most gyöngéd meglepetésben részesitené
Tauszk tanár urat. Ha Tauszk tanár ur ott a gyöngyvirággyepen frissen
tudná mind a két lábát emelni s találkozna a hangjával s ugy haladna
előre, mint egy ifju vándor, édes és vidor nótával.