kél és elzajlik mindennap a határokon belül. Ez az örökös szennyes
árviz, amely visszatarthatatlanul vonul a mulandóságba. Ez a
rendezhetetlen rendetlenség, ez a kinlódó és könnyelmü végtelen vásár,
ez az óriási vitája a tanácstalanságoknak, ez a lebilincselő és rémitő
kerengése szépségnek és fájdalomnak, szerencsének és nyomoruságnak. Ez
az össze-vissza, pecsétekkel teli impurum, amit soha le nem tisztáznak.
Az emberek élete. A mindennapi élet. Ujságok jelennek meg most is és az
ujságok lapjaikon, mint a tükörlapokon, felkapják és mutogatják
válogatás nélkül, ami van köröskörül.
Oh, azokra gondolok mindig, akik odakinn a határokon és a határokon tul
vándorolgatnak, kiszolgálják a fegyvereket és tesznek-vesznek a
nyomasztó ágyudongás alatt. A tábori posta mindennap elhurcolja közéjük
az ujságokat és ők a háboruban mindig olvasnak ujságot. Féltékenyen és
aggva jár a szemem, ha ujságot olvasok, a cikkek és a hirek fölött,
tudom, hogy ezeket a dolgokat ők is megtudják… Nincsen zsir, nincsen
cukor, mindenütt marakodnak a hiányok és a drágaság miatt és üzérségünk
mindennap uj ütegeket állit fel, amelyek pusztitó tüz alá veszik a
szegénység fedetlen állásait.
Szabad nekik ilyeneket tudni? És szabad megtudni nekik, hogy itt-ott a
falusi asszonyok nem kapták meg a hadisegélyt, szabad tudniok a
budapesti mozgószinházak vidám és változatos müsoráról, szabad tudniok
rendőri brutalitásokról, szabad nekik tudni arról, hogy ittthon
szélhámosságok, lopások, betörések és följelentések történnek és
szabadna nekik olvasni, hogy asszonyok és férfiak, a nemzet tagjai,
öngyilkosságot követtek el? Szabadna tudni nekik, hogy öngyilkos lett
valaki? Szabadna eszükbe jutni, hogy mennyi szerencsétlenség van az
emberek körül és mennyi boldogtalanság van belül az emberekben idehaza?
Nekik, akiknek annyiszor kell tüzet rakniok, hogy süssenek, főzzenek,
szárogassanak mellette és őszülvén megint az idő, melengessék kezüket,
lábukat és merengjenek a játszó lángokon, nekik benn a szivük alatt is
tüzet kell gyujtaniok mindig, a szivük alá, égő és fényes, sokféle szinü
selyempántlikákhoz hasonló lángokat, hogy melengessék a szivüket és
tarka ünnepet csináljanak a szivüknek. Nekik azt kell hinni, hogy az
ország egy aggodalmas és lelkes arc, amely feléjük van forditva s azt
kell hinniök, hogy itt minden ember a másiknak a kezét fogja hüséggel és
bátoritóan és azt kell hinniök, hogy a dobos pandurok a községben
házról-házra dobolnak, hogy van-e valakinek valami baja és hogy idegenek
ülnek le az árvák bölcsői mellé és rengetik és azt kell hinniök, hogy az
Uristen minden szenvedésért, amelyet ők szenvednek és minden halálért,
amelyet ők halnak, idehaza áldást és életet osztogat cserébe.
Ha rajtam állana, csupa szép história, csupa nóta, csupa mese, csupa
ábra lenne az ujságban, amelyik az ő kezükbe kerül. Mindent beletennék
az ujságba, ami helyes, hibátlan, tökéletes, jó és szép és csak
véletlenül nem igaz. Ugy olvasnák, mint az olvasni tanuló gyermekek a
képes könyvet és épen ugy elhinnének mindent és utána a tüzbe nézve
eltünődnének és orcájukat öklükre téve, engedelmesen, édesdeden
elszunnyadnának.