Sötét, kerek domb tetejében áll magánosan. Erőtelen kék szinü domb
mögött az ég, csak annyi világosság van, hogy a domb fekete emelkedése
látszik és a dombon az ő alakja. Magos, csontos, fekete és egy kicsit
hajlott, mint egy kemény aggastyáné, aki már össze akar roppanni. Hosszu
bő köpenyeg van rajta, a szél lebbenti a köpenyeget. A hold az éjszaka
fölött bujdokol, szürke felhők háta mögött, gyönge sarló, csak mintha
árnyéka lenne az igazi fényes holdnak. A csillagok mind elszöktek. A
dombon szél jár, sziszeg, hosszukat füttyent, sóhajtoz, szüköl és a domb
peremén össze-vissza hajladoznak a magas töviságak, kórók és hosszu
vadfüvek és remegnek a szélben, mintha félnének és előre-hátra nyulnak,
feszülnek, mintha ki akrnák tépni magukat a földből és el szeretnének
menekülni.
Ő járni kezd ritka lépésekkel a domb tetejében és meg-megáll. Felteszi a
köpenyeg csuklyáját a fejébe. A háta mögött háromszögü tábori sátor
látszik, alig látszik, mintha ködből való lenne csupán. Lennről
mindenfelől mormolás, zugás, pukkanás hallik mindig.
Ő megállapodik járásában és áll egy helyben és hallgatózik. Azután
hátranéz és suhog valamit és arra fölkelnek, előjönnek a sátor tájékáról
ketten-hárman és megállanak előtte és csákójukhoz emelik jobbkezüket. Ő
kérdezi:
– Hány óra?
Azok előveszik arany órájukat és mutatják. Sápadtan csillan meg az arany
szine. Visszateszik zsebórájukat. Csöndesek, mint az árnyékok. Az
egyiknek az alakja Napoleonéhoz hasonló, a másiké Wellingtonéhoz.
Többen-többen lesznek a magos fekete köpenyeges alak körül, egyik a
másik után teremnek ott és körülállják, mint fővezért a vezérkar.
Ezeknek egynek sisak van a fejében, másiknak kucsma, harmadiknak korona.
Ez talán Julius Caesar, amaz mintha Xerxes lenne, emez Attila, az meg
ott Batu Khán.
Az Ő egyszerü fekete alakja a középen leül a földre és köpenyéből
előhuzza a térképet és maga elé teriti és fölébe hajol. Nagy-nagy
térkép, az egész világ rajta van azon. Az égen kiszakad a hold a
fellegekből és világit a térkép fölött. Ő nézi.
Azután fölemelkedik és nyujtózik és ásit és összehajtogatja és elteszi a
térképet. Fölnéz az égre, körülnéz lefelé a dombról. Megszólal:
– Ó, de unom már, de unom már.
Int a karjával, mind oszolnak. Ő lenéz a csizmája orrára gondolkodva.
Azután utánuk fordul:
– Takaritsa meg valaki a csizmámat.
Napoleon visszafordul, lehajol, tövist, füveket tép egy csomót,
letérdepel Ő elébe, surolja a csizma fejét, torkát, szárát. Ő áll és
lassan mondogatja:
– Mennyi vér, mennyi vér, mennyi.
Sóhajt és mintha összerázkódna. A dombon a száraz növények mind a földig
kushadnak és rázzák és kapkodják magukat, mint a kétségbeesés. Napoleon
föláll és meghajol. Ő szól hozzá:
– Menj. Pihenni akarok.
Napoleon tiszteleg és megfordul és elkullog és eltünik a többiek után. Ő
leül a földre és egy pár szót beszél, mintha panaszkodna valakinek:
– Ha én magam is meghalhatnék.
Lecsüggeszti a csuklyát a mellére és mozdulat nélkül marad igy egy kis
ideig. Azalatt odalenn eláll a mormolás, halk süvités, bugás minden
hang, ami hallatszott elébb. A füvek, kórók is megnyugosznak.
Egyszer csak megrándulnak vállai, fölrezzen, fölemelkedik a csuklya a
nyakán. A domb alatt erre is, arra is hirtelen elkezdődik tompán és
mélyen:
– Bumm. Bömm. Bmm. Mm…