Sohase gondoltam rá, de sohasem is felejtettem el, mert most hirtelen
eszembe jutott, véletlenül, az isten tudja miért. Oh csekélység, néhány
zajtalan uri pillanat, éppen csak hogy emléknek tudott lopózni annak
fejébe, aki ezeket a sorokat itt maga előtt némán göngyöliti lefele.
Párisban volt egy meleg tavaszi napon, délben, az Avenue de Bois de
Boulogne kizöldült és megillatosodott sétáló utján. Ott multak előre és
hátra nők és férfiak és nők, a sors kiméltjei, a divatlapok járó ábrái,
Páris nyugodt tulajdonosai, a nagyvilág szenvtelen tagjai, a kisvilág
irigyeltjei. Még ifjuságban szenvedtem akkor, néztem őket s ugy
képzeltem, hogy ezeknek semmi bajuk sincsen. Két párisi ur lépkedett
mellettem, két könnyü ur, jaquette-ben, a cilinderük a fejükön hátraült,
akkor az volt a divat az urak között, hogy mutatták a homlokukat. És
szembejött egy nő, halkan mint egy tündér s lassan mint egy matróna,
szép volt mint a gondolat, s nyulánk mint egy hang, amelyet a szordinás
hegedüről a vonó hosszan felnyujt a levegőbe. Szemei, emlékszem, ugy
tekintettek előre, mintha nem látnák a köröskörül mozgó alakokat, vagy
mintha átlátszóak lennének nekik az emberek s ezek a szemek az embereken
át s a távol bokrokon át a végtelen végtelenségben néznének valamit.
Ahogy elhaladt, a mellettem sétáló két ur közül az egyik félhangon
figyelmeztette a másikat:
– Voilá encore une femme qui s’ennuie! Itt is egy nő, aki unatkozik… A
nő meghallotta, s elmentében odaforditotta a fejét s gyöngén szólt:
– Et vous, Monsieur?
De már ment és elment és tovatünt avval a szép tavaszi nappal
mindörökre. Eszembe jutottak a világból, amely volt s eszembe jutott
minden a világon, ami oly elmesélhetetlen. A sóhajnak és a képzeletnek
szabad közlekedése van s arra is gondoltam egy percig, hogy hát ők
vajjon mit csinálnak, ha élnek, az a két vidám cilinder alatt sétáló
francia. És az a halk ismeretlen nő hogy érezheti magát most, vagy tán
nagy betüvel illik irni, hogy Most, a világokat megcserélő időkben, a
haza izgalmas és tragikus vérzésében s minden emberi nyomoruság dusan és
rikitóan táruló pokla fölött?
Mintha látnám épp oly lassan és ugyanavval a gyógyithatatlan tekintettel
végigmenni ma is a Bois déli korzóján, mert ilyenkor is szokás sétálni
ott, a hüvös és tiszta novemberben. Azt hiszem, hogy megint éppen oly
mélyen unatkozik és unatkozik az a két ur is, ha cilinder van a fejükön
és ha élnek.