Mit látok, a házmester leánya kinn ül a kapualjban és olvas. Egyik térde
a másik fölött, kezei a könyvet tartják ölében, feje le van hajolva s
orrocskája mozdulatlanul céloz a nyitott könyvbe. A kocsiuton zúg a
forgalom és trombita reccsen, katonacsapat trappol el a kövezeten és a
járdán mulnak össze-vissza a járó-kelők és köztük kardok zörrennek és
mankók és botok koppannak egyenlőtlen és bánatos tempóban… és a leány
feje nem mozdul, tekintete, képzelete, szive, egész csekély és
csodálatos élete ott szórakozik, lelkendezik, szenved és szenveleg a
divatjamult piroskartonfedelü könyvben, amelynek sarkán látni a
ráragasztott fehér cédulácskát, mert a könyv kölcsönkönyvtárból való és
egy nagyon rossz regény, esküszöm.
Alkonyatkor a mozi tündérien kivilágitott pénztárhelyiségében nyomják az
emberek egymást a kasszától. Mi a csudát berregtet a filmmasina
géppuskája a vászonra? Semmi rendkivülit, dr. Gar el Hamát, vagy egy
vontatott dán tragédiát, vagy egy korlátolt detektivtörténetet, vagy egy
andaluziai tájfelvételt, csakugy mint tavaly, mint azelőtt. És az
emberek figyelni tudnak és szórakozottak tudnak lenni és borzongani
tudnak és fantáziájuk leissza magát a mozi kitalált és élettelen
darabjain. Most, mikor a háboru háborog a világon, felrobbant hidakon
szakadoznak széjjel az emberek és torpedók nyilalnak a tengerben és
széjjelhasitják az élettel és gazdagsággal telt hallatlan hajókat és a
levegőben aviatikusok irgalomtalan párbajai búgnak és bombák csapkodnak
tömegek és tornyok közé és a zajnak, tüznek, rombolásnak és halálnak
lázban nem sejthető, talán csak tébolylyal szenvedhető pokoli vizióit
produkálja a valóság.
És este kinyilik egy-két szinház és a publikum épen ugy érdeklődik,
élvez, örvend és elbusul a vigjátéknak, a drámának s az operettenek
helyzetein és fordulatain és szövevényén. És a darabok épen olyanok,
mint voltak a háboru előtt, az ugynevezett békében.
És a harctérnek pazar és megrenditő fotografiáit nézegetik az emberek a
lapokban és a szemüket jobban vonzza a hüséges fölvételek közt egy-egy
müvész harctéri rajza, amelyen egyéb sincs sokszor, mint egy pipázó
katona, egy holt ló, vagy egy pár trainszekér és fák.
És beszéltem egy nővel, aki azt mondta, hogy életében annyit nem
olvasgatott verseket, mint amióta háboru van.
Az emberek nem hagyták el a müvészetet és a müvészet nem hagyta el az
embereket. Titokzatos és örök tendencia van az emberek lelkében, amely
mindig kezesen bolyong a képzelet után és hagyja lebeszélni magát a
valóságról és vinni, csalni, s eltévedni az élettől és mintha az emberek
nem is hinnék igazán azt, ami igaz, és mintha önmagukat és a világot a
föld felett és attól messze és azon tul sejtenék és keresgélnék. Oh,
mily szép és csodálatos dolog ez és milyen jó és milyen örök.
Milyen jól esik a piktornak festeni, most még jobban esik és milyen jó
irni, mikor lehet, istenem, ezt hozzád sóhajtom. Ha lenne beleszólásom
az emberek életmódjába rábeszélném őket, hogy minden áldott alkonyatkor
nézze most mindenki legalább egy pár percig a felhőket, amelyek az égen
megjelennek. Mert olyan mámoritóan és nyomasztóan szépek és mert nincs
semmi bennük. Jó éjt, szép álmokat…