Az üzér üzérkedett ezen a világon és azután meghalt, mert mindenki
meghal egy napon vagy egy éjszakán. Hipp-hopp, az üzér a másvilágon
találta magát. Ott állott egy édesen zsibongó rózsafa-alléeban, amelynek
végét és kezdetét látni nem lehetett, melyen előre-hátra egy csodálatos
vásár tolongott, nők és férfiak, akik mind olyanok voltak, mint a földi
emberek, csak még sem olyanok, öltözeteik és orcáik messziről jellemzőek
voltak és oly bánatosan és ünnepélyesen el voltak varázsolva, ahogy a
muzeumokban és plasztikonokban szerepelnek az emberi figurák és olyanok
voltak, amilyeneknek álmunkban tünnek nekünk néha az emberek. Valami
derengő homályosság uralkodott az alléeban és a földig rózsákkal benőtt
rózsafák fölött magasan orgonából, violából és ákácvirágból való felhők
függöttek. És muzsika terjengett a széles és nyüzsgő ösvényen, édes és
édes zene, mintha milliom halk s vigyázatos csengettyü lopakodna az
alvajárás nyomában. És kétfelől e rendkivüli uttesten tündöklő
felhőszövetekből való sátrak sorakoztak s a sátrak nyilásában, amelyek a
hajnalhasadáshoz hasonlitottak, szóval ki nem pingálható bájos és
gyöngéd leányalakok forgolódtak, vállaik fölött fehér szárnyak borultak
s kacsóikban holdfényből való tollseprük repestek, amelyekkel
csillanó-villanó holmikat legyezgettek, leirhatatlanokat, amik opálból,
gyöngyházból, föniciai üvegek fényéből és halszinekből való tálcákon és
tálakon terültek. A végtelen tömeg jajveszékelve és ujjongva hullámzott
ezek között a sátrak között.
Az üzér előrevergődött s rogyadozott a tolakodásban. Roppant kinnal
tudott csak egy-egy lépést tenni, mert mind a két keze tele volt
táskákkal s a mellén is és a hátán is kofferek csüngöttek. Ezek a
kofferek mind teli voltak pénzzel, aranyakkal, ezüst pénzdarabokkal és
nickellel és rézpénzzel. Megállani próbált s le-letette a podgyászát a
kezéből, de egy fényes és haragoszöld zsandár ilyenkor rögtön tovább
kergette s a kofferek nem akartak elválni tőle, visszakusztak a
lábaszárán s a kezéhez ragadtak és ő kénytelen volt tovább magával
vonszolni őket.
– Hordár! Hordár! – nyöszörgött és rikácsolt az üzér s erre köröskörül
mindig felkacagtak itt-ott pirossipkás ősz hordárok, akik a rózsafák
közt kötött hintán hintáltak. Egyszer csak egy katona sétált szembe
vele, tiszta, vidám kék ruhában, fegyver nélkül, csak a borju volt a
hátán.
– Jaj, kedves katonabácsi, – mosolygott arany fogaival a pohos vén üzér
a fiatal szép katonára – drága katonabácsi, segits nekem. Segits cipelni
ezeket a nehéz bőröndöket, majd megszakadok alattuk. Mind teli van
pénzzel. Ha egyet elviszel, a másikat ajándékba adom néked.
A katona tagadólag csóválta a fejét.
– Kinek-kinek a maga terhe – mondta szeliden.
– Te mit viszel abban a bornyuban?
– Én amit a háboruban gyüjtöttem. Félelmet és fáradtságot, éhséget,
didergést, szomjuságot, sóhajt és könnyeket.
– Nehéz, mondd?
– Oh, egy csöppet sem. Inkább nagyon is könnyü.
– Te, megveszem a bornyudat. Én ugyis szoktam bőrt venni. Mennyit adjak
érte? Kell ezer forint?
A katona mosolygott.
– Jaj te, én meg ezt a rengeteg pénzt gyüjtöttem a háboruban –
siránkozott az üzér.
– Kikkel harcoltál?
– Vásárlókkal, ügynökökkel, termelőkkel, kupecekkel. Lisztet, szalonnát,
bőrt, gyapjut, cukrot, zabot, tejet, mindent vettem és megdrágitottam és
drágán eladtam és megint vettem és még jobban megdrágitottam.
– Hát miért?
– Miért? – nyögte kidülledt szemmel az üzér és megrázta táskáit. – Ezért
ni. A pénzért. A pénzért.
Aztán megint meggörnyedt és verejtéke hullott a homlokáról. Körülnézett
és bekiáltott egy sátorba:
– Hé, mit árulnak itt? Mik azok a csodálatos micsodák azokon a fényes
tálcákon? Miféle cikkek ezek?
A szárnyas elárusitónő szaporán elősorolta áruit:
– Jóféle izek, illatok, pihenés, álom és csók és jókedv és boldogság.
Tessék választani kérem!
– Egy kis pihenést, csak egy kis pihenést… – nyöszörögte az üzér.
– Mennyi tetszik? Egy vég pihenésnek az ára egy rőf fájdalom.
– Azt nem hoztam…
– Egy deka részvétért egy mázsa tiszta nyugalom kapható.
– Azt se hoztam. Csak pénzt hoztam. Pénzem van.
Az elárusitónő édesen felkacagott: – Pénz!
– Pénz, pénz! – fuldoklott az üzér. – Mennyi kell?
Az elárusitónő megharagudott.
– Hallgass és takarodj! – mondta. – Mit gondolsz erről a boltról?
Pénzért akarsz itt vásárolni? Utálatos csaló!
Az üzér kétségbeesetten verte a homlokát:
– Hát mit érek most vele? Mért gyüjtöttem? Mért kell itt magammal
hurcolni?
Aztán gyámoltalanul kérdezte a katonát:
– Mondd, téged kiszolgálnak?
– Oh hogyne, mindent kaphatok, amit szemem szám megkíván. Száz csókot
adnak egy sóhajért, egy csöpp verejtékért egy éjszakai gyönyörü álmot,
egy könycseppért meg annyi boldogságot, hogy bele se fér az emberbe.
– Jaj, ha én ezt tudom, – ette magát az üzér – jaj, hogy én ezt nem
tudtam. Ezt nem vártam, ez borzasztó, borzasztó!
– Borzasztó? – riadt fel a háta mögött a haragoszöld rendőr hangja. –
Már megint megálltunk az uttesten? Gyerünk, gyerünk, mozgás!
Az üzér gyötrődve füzte a karjára pénzes táskáit és tovább kezdett
vánszorogni és közben hangosan lamentált:
– Hogy mégegyszer kelljen az embernek élni! Hogy ilyen világ is van! Ki
hitte volna! Jaj, jaj, jaj.
A rendőr vidáman lökdöste előrébb:
– Nem hitted kis öreg? Azt hitted, odalenn már végeztél? Azt hitted az a
rend? Azt hitted, az az igazi? Te szemtelen te! Ne félj, majd gondom
lesz itt rád, te csirkefogó! No, csak ne állj meg, tovább, tovább…
– Ajj, jaj, jaj, – nyavalygott az üzér, egy tucat böröndjével
bukdácsolva a fényes és csodálatos uton és ugy csavarta körbe a fejét
kinjában, mint mikor a kávédaráló masinának a gombját csavarják,
csavargatják köröskörül.