A vásárló nagyságák elmentek kiki haza, a kofanépek is elpakoltak,
minekutána ez utóbbiak az előbbiekkel és előbbiek az utóbbiakkal
kizajongták és kiveszekedték magukat és megint kölcsönösen meggyülölték
egymást mindörökre. A piacon csönd lett. Jött egy kis szél, ott
szaglászott a piac földjén s összefujkálta a piac szemetjét,
petrezselyemlevelet, gesztenyét, gyürt ujságpapirt, tyuktollat,
tojáshéjat, paszulyszemeket miegymást. Ezek mind azt képzelték, hogy ők
ilyenkor a saját akaratukból jönnek össze, s ahogy igy egy csomóban
találkoztak, rögtön vidám beszélgetés indult meg közöttük.
– Mit szólnak a sikereimhez? – tört ki egy sima barna babszem. – Literem
ma hetven fillérről nyolcvanra emelkedett.
– Literünk, én is itt vagyok – szólt bele egy másik babszem, amely ugy
hasonlitott az elsőhöz, igazán, mint egyik babszem a másikhoz.
– Én nem is tudom, tényleg, hogy lehettem azelőtt olyan olcsó –
kényeskedett megint az első babszem. Aztán hizelegve fordult egy piciny
sáros és összeaszott citromhoz:
– Ah, de rég láttam. Hogy van drágám?
– Jól kedvesem. Jól esik az embernek, ha körülrajongják, – sápitott a
citrom.
Egy tépődött bőrü piros krumpli gurult arra.
– Kisztihand! – köszönt a tojáshéj felé. – No, hogy adták ma nagysádat?
– Huszonhat, vagy huszonnyolc, vagy harminc fillér, nem tudom már, oly
szórakozott vagyok.
– Emlékszik nagysád, mikor még örült a garasnak?
– Kérem, kiméljen, – rezzent össze a tojáshéj – nem akarom, hogy a
multamról szóljon.
– Ne rázd a rongyot, hallod-e, – intette le a krumpli – nézd meg az én
kilóm mennyiért kelt máma! És holnap meg holnapután! Várjatok csak, majd
megmutatom én, ki vagyok, mi vagyok! Hogy vagy, kedves galambom? –
fordult tovább kedélyesen egy hagymához.
– Élem boldog világom – mosolygott rá a hagyma. – Nyolcvan fillér, egy
korona, egy korona husz… oh milyen kék az ég, csupa illat a lég, csupa
illattararalla, lalalla…
Egy orchidea-szirom remegett feléjük, megpihent halkan mellettük, észre
se vették. Csak egy kis gyapjucsomó akadt belé, aki arra ugrált s
nekiment s odadörgölőzött az orchidea-sziromhoz.
– Aunnye de tekeri az orromat a szagod, – mordult rá – mit keresel itt?
– Nem tudom – lehellte az orchidea.
– Miféle szerzet vagy? – ripakodott rá megint a gyapju.
– Orchidea – suttogott a fáradt fehér szirom s elpirult.
– Orchidea, c! – mérte végig a hagyma s gőgösen elpirult.
– Én ezt a nyavalyát ki sem tudom mondani – szólt a gyapju. – Olyan áram
van nekem máma, hogy még az aranynyal se cserélek. Bijon! Husz pengő,
harminc pengő egy birkáról való! Csuhaj la! Innye de nem állom a szagod
rózsám!
– Bocsánat – vergődött az orchidea-szirom s alig birta magát
kiszabaditani a szőrcsomóból.
– Itt Pesten koronában beszélünk, – kiáltott a gyapjunak a krumpli, –
hallja kend, ne pengőben beszéljen.
– Én faluról jövök barátom, faluhelyen csak a pengő járja. Husz pengő,
harminc pengő, meg majd negyven! Ica te Sári te!
– Ne tolakodjon, nézze csak, – szólt rá az orchideára a paszuly – idejön
és mindjárt a petrezselyem mellé dörzsölőzik.
– Ki ez itt, – nézte le a petrezselyem a keskeny szirmot – ahá az a
virág, amit itt árulnak mindig az utolsó bódéban. Ismerem. Itt mindenki
tudja, hogy magát ma reggel is tiz fillérjével kinálták. Remélem, most
már nem hordja oly magosan a fejét!
A tojás meg a paszuly jóizüen nevettek.
– Ki törődik ma magával? – szólt oda egy cipősarok.
– Valamikor nagyon adta a bankot – mondta a krumpli.
– Én… oh soha… csodálkozott az orchidea-szirom s csak nézett körül s
nagyon szenvedett.
– Kicsoda-micsoda maga máma, mit gondol? – támadt rá egy eltaposott
darab sülttök.
– Én mindig csak virág vagyok – mondta nyugodtan az orchidea-szirom.
Jött egy szellő. – Oh – örült a szirom, felszállt a könnyü szellőre s
otthagyta a társaságot.