pillantottam meg az égen, nagy-nagy vérpiros felhőt, oly szabályosan
függött a közepén az égnek mint egy sziv. Megállottam és észrevettem,
hogy mindenki ezt a felhőt nézi. Dél volt, az utca teli volt emberekkel,
de mind állottak és az eget nézték. Soha nem tapasztaltam, hogy a
lakosság az égben gyönyörködjék s alig akartam elhinni, hogy csakugyan
egy felhő kedvéért néznek fel ily tömegesen. Lehet, hogy csak álmodtam
az egészet, de oly csodálatos, mint a valóság, amit élünk, azért merem
elmesélni. Hát állottam és bámultam. Talán ballon lesz az odafönn,
gondoltam, hisz ha felhő volna, mégsem érdekelné az embereket. Csakugyan
olyan mozdulatlan volt, mint egy ballon captif s észrevettem, hogy egy
kis nemzetiszín zászló függ lefele róla. Megfigyelnek bennünket,
gondoltam s elnéztem róla, hogy az ég távolabbi tájait élvezzem. Egyszer
csak mintha zugolódás tört volna ki a tömegben.
– Sziv, sziv, sziv! – hallottam mindenfelől s amerre fordultam, mindenki
csak azt ismételte: Sziv! Sziv! S az emberek oszolni kezdtek. Nekem már
feltünt, mihelyt az égre néztem, hogy a lélegzetem igen könnyen jár föl
és le, holott máskor mindig éreztem, hogy a szivemet emeli és sülyeszti
a lélegzetvétel s különösen meglepett, hogy ma semmi nehezet nem érzek a
mellemben, mialatt az égre nézek, pedig azelőtt ilyenkor mindig a
mellembe nyomult az a sötét és édes suly, amit szivfájdalomnak neveznek.
Visszanéztem az égre és láttam, hogy igazuk van az embereknek: csakugyan
egy nagy piros sziv áll az égen. A nemzeti zászlócska a szivből
lengedezett lefelé. Az égről pedig eltünt volt a kékség, rózsaszinből és
feketéből való borulat futotta el az egész égboltot a sziv mögött, talán
a sziv árnyéka volt. És a csillagok mind feljöttek és a hold is ott
fénylett az égen, dacára annak, hogy idelenn dél volt. És megláttam,
hogy a csillagok nem is csillagok, hanem milliom pillantás s mind
csábitóan integet folytonosan. A holdban pedig az ezüst arc az volt,
amelyet mindig szerettem nézni, csak az arc vonásai változtak és
változtak csodálatos gyorsasággal s minden pillanatban más arcot láttam
a holdban, s ráismertem összes barátaimra, akik a háboruban elhagyták az
életet és megismertem sok-sok más embert, akik meghaltak még a háboru
előtt s akikkel érintkeztem mig éltek s láttam még ezer meg ezer
idegent, akiket valaha látásból, fotográfiáról vagy hallomásból
ismertem. Ezek az arcok mind csak alig egy pillanatig tüntek át a holdon
és mind fényesen mosolyogtak azalatt. És ugy hallottam, mintha beszélt
volna a hold és azt mondta volna a mosoly hangján:
– Én oly boldog vagyok.
Én felkérdeztem:
– Te azért mosolyogsz, mert halott vagy?
– Mindig mosolygok – mondta a hold. – A nap szenved, mind a pokol.
– Minden azért van, mert meghalunk? – kérdeztem megint, pedig ugyis
tudtam, hogy azért van minden.
A hold talán nem is hallgatott ide, csak ezt mondta:
– Minden virág… és többet nem is hallottam, hogy szólt volna.
Hanem észrevettem, hogy idelenn esernyők pattannak ki egymás után, s az
emberek mindenütt sietnek és a nők sirnak és az idős férfiak
szitkozódnak. Meleg és sötét cseppek potyogtak az égből, oly nehezek
voltak, mintha köny és vér esett volna és mintha mindez a szivből
hullott volna. A kezemre is esett sok s onnét a földre pottyant s
láttam, hogy nem vér, se nem köny, hanem csupa apró sziv esik, eleven,
forró, szivszinü és szivalaku kis szivek. És a levegőt egészen
elsötétitette a sziveső, mintha az egész világra hullott volna. S
láttam, hogy hegyekről, partokról és hajókról nagykaliberü lövegek
csövei irányulnak felfelé és mind az égen álló szivre kezdenek tüzelni.
Az utcán pedig hirtelen szuronyok sürüsödtek föl és a kis szivek mind a
szuronyok hegyébe hullottak.
Azután elveszett mindez, a nagy piros sziv sincs az égen, nem látom a
nyomát se, hogy most fölnézek, csupa fehéres felhő időzik itt-ott a
tiszta kék mennybolton s a lélegzetem megint éppen ugy jár föl és le
régi terhével, mint mindig.