Tolakodnak, kapaszkodnak, gázolnak, furakodnak, dörzsölik, reszelik,
nyomják egymást, mintha át akarnának hatolni a testek egymáson. Keztyük,
kezek kapkodnak, karok nyulnak fölfelé, derekak vonaglanak, vállak,
fejek keresik az egyensulyt. A kocsivezető elől csönget, csönget, a
kalauz is nyomja hátul a csengőt s rángatja a felülről csüngő szijjat és
a kocsi indul és lenn még ostromolják az utasok a kocsi lépcsőit s
emelkednek és visszahanyatlanak egymás után, mint a szerencsétlen
olaszok Tirol hágóiról. És hangok, szavak veszekednek az összezsufolt
fejek körül:
– Engedjenek leszállani!
– Ne nyomjanak!
– Kérem engessen!
– Nincs hely!
– Tessék bemenni!
– Kalauz, mért enged föl ennyi embert!
– Szolgálhatok?
– Jaj!
– Szabad kérnem!
– Menjen le a lépcsőről!
– Nem látja, hogy gyerekkel vagyok!
– Szabad!
– Istenem!
– Kérem! kérem!
– Kettő leszállt!
– Istenem!
– Kettő leszállt! Kettő leszállt!
Hallgatni ezeket a hangokat és látni és nézni ilyen közelről a küzdő
végtagokat és az arcokat és a szemeket, mily durva sérelem az ember
illuzióinak… Ellobog egy pillanatban, mint egy zászló, fejemben a
gondolat, hogy ezek itt mind egy nemzet gyermekei, mind, akik itt
dulakodnak és gyülölködnek, önzenek és részvétlenkednek s lihegnek és
szuszognak egy csomóban, helyet és nyugalmat szerezni egyik utcasaroktól
a másikig.
Érezni közéjük szorulva az embereknek ezt a mindennapos sivár
összeütközését a legszebb szavaknak ünnepélyes és tragikus évadján…
Szent isten, ha valaha beléphetek egy tiszta és csendes világba,
amelyről álmomban álmodtam, hogy fogom tudni letagadni majd, hogy a
földön villamosok jártak és mentem rajtuk és láttam és éreztem mindezt
magam körül. Milyen megsemmisitő tudat, hogy ehhez az emberiséghez
tartozom, az ő világuknak és életüknek rabja vagyok, éppen ugy, mint
ennek a tömött perronnak, amelyen nyomkodnak és surolnak mindenfelől és
a szomszédom is csak kemény könyökömet érzi bizonyára és semmit nem sejt
gyöngédségemből.
Itt szorong az egész világ előttem, férfiak, asszonyok, lányok, fiuk,
öregek, gyermekek, rendetlenül vergődve együtt egy irányban, igazán
mintha az egész világ lenne. Miért nem férnek egymástól, miért szorulnak
ugy össze? Mennyi lakatlan sziget van még a tengerekben, mennyi
pusztaság a földrészeken, mennyi megszállatlan völgy és hegyoldal,
mennyi őserdő, mennyi virágos labirint valahol felkutatlanul, mennyi
csodálatos oáz százszinü madarakkal, mennyi érintetlen éden… oh, mintha
szivemet taposnák, pedig csak a lábamon áll valaki.