Megborzong az utcai fa lombja, melynek leveleit oly különös világosra
festi a lámpafény és összerezzennek a fehér ruhák a járdán a fák alatt
és mintha a nyár titkos sóhaja lebbent volna el arcomon, egy hosszu hűs
lehellet. Mintha hangja és értelme lenne e sóhajnak, amely a nyári estén
jött valahonnét sötétben merengő erdőből, mintha egy szót mondott volna:
ősz… és eszembe jutott, hogy ma vagy tegnap már egynéhány fáradt levelet
láttam lehullani a fáról és hogy majd most leszállanak, szálldogálnak
mind a falevelek sárgán, halványan és aranyosan, a mulandóság bánatos és
bájoló pillangói, az idén megint, mint tavaly, meg azelőtt, meg mindig.
Mindig éreztem a leszálló faleveleket, mintha nem is a földre hullottak
volna, mintha mind a szivemre estek volna, bőrtől nem védett érzékeny,
fájó husára és éreztem éles szélüket és éreztem hidegüket és sulyukat és
aztán jól esett terhük, mikor elfeküdtek szivemen. Most irtó nehéz
ágyukat vontatnak át ugyanazon a sziven, nehéz fölszerelésü gyalogság
menetel át rajta, sürü oszlopokban egymásután és trainszekerek végtelen
sorai vonulnak át rajta és lovastömegek gázolnak végig rajta és páncélos
automobilok rohannak keresztül rajta és hatalmas vaggonok dübörögnek el
rajta és vöröskeresztes kocsik vánszorognak végig rajta.
Ősz, ősz… vajjon csak gondolom vagy érzem, hogy mi az, hogy megint
lehullnak a levelek. Oly hüvös volt ma este, az elosonó szél mintha föl
akart volna nyitni egy könyvet, amelyet becsuktam s legázolva s
összesározva és összevérezve hever szivemben. Mintha fellebbentek volna
lapjai, melyeken, ugy emlékszem, csupa kotta van és csodálatos
virágrajzok. Az élet énekei és álmai, emlékszem. Oh fájni fog-e a
fájdalmak alatt a lehulló falevél az idén. A vadrózsa már biztosan el is
hervadt, szeretném megkérdezni a falusi kisasszonyokat, ők jobban
tudják.
Ugy emlékszem, már korai nyáron hervad, s mikor virit is, oly bátortalan
illata van, s oly vékonyak és gyöngék a szirmai, elég megtapogatni őket,
a kezünkben maradnak és a semmitől is leesnek, mindig teli van velük a
bokor alja. Sok kis fekete bogár mászkál a vadrózsában, kinozza és
emészti, igaz? Drága falusi kisasszonyok, vajjon hogy vannak ők és mit
gondolnak. Ó hogy nem levelezhetek és nem érintkezhetem velük, mennyi
mindenkivel, csak ő velük nem. Ők a mosoly szolgálói és a sóhaj
pártfogói. Az ő szivecskéik szivalakuak és rózsaszinüek. Fejüket
lehajtják és kezecskéik összekulcsolódnak, mint ahogy két árva
ölelkezik. Az ő tekintetüket, amely olyan, mint a hajnal, otthagyták a
férfiak és egeket hasogató zenebonával az elmulás diadalkapuja alá
rohannak. Az ő lelküknek ellene vannak a nagyhatalmak érdekei. Oh,
leányok.