ha tudnék irigyelni halandót, oh, e polgárt mennyire irigyelném. Látom,
mikor bevonulását tartja este a dunaparti étterembe, maga előtt
bocsájtván csinos és kellemes nejét, aki merev fejtartással zizzen tova
az asztalok közötti mesgyén, rózsaszinben fénylő orcáival, ondulált és
oldalt lapitott arany hajzatával s valami engesztelhetetlen közönynyel
egyenesen néző szemeiben s termetén feszülő és röppenő halvány
selymeiben, mint egy felöltöztetett drága bábu. A polgár egy lépésnyire
utána nyomul, jobbra és balra kapkod tekintetével, s ahány tükör az
étterem falain, mindbe belepillant s mig kiséri nejét, mint egy uzsorás
az ő lábon járó kincsét, mint egy keleti rabszolgakereskedő az ő
kivánatos portékáját, tekintete és járása és egész attitude-je azt
látszik nyilatkozni: „Ez az enyém, látod? Nem a tied, az enyém. Én ezzel
rendelkezem. Kizárólag. Mit szólsz hozzá és hozzám? Nézd. Kéne? Az
enyém. Ő Énné.“ Ugy megy utána és ugy néz rá, a hitvesre, mintha az ő
találmánya lenne, mintha az ő sikere, az ő pénze, az ő tehetsége, az ő
gyártmánya menne előtte.
Leülteti nejét és önmagát az előre lefoglalt asztalhoz, körülhordja
szemeit, mint valami ünnepélyen, abban a helyiségben, ahová táplálkozni
jött, az étlapot kegyesen átveszi s annyi méltósággal s fontossággal s
nyugalommal, gonddal és oly teljes és nagy homlokkal hajol föléje, mint
egy uralkodó az elébe terjesztett államügy fölé. Azután elkezdenek enni
és esznek.
Irigyelném e polgárt, ha le nem szoktam volna az irigylésről. Az ő feje
aránylag nagy, hizott, sima, ránctalan. Bajuszából alul és felül való
borotválással bajuszkát varázsolt a borbély. Orcáit kétszer borotválják,
egyszer lefelé, azután visszafelé. Ugy hivják ezt: kiborotválni. Homloka
sima és feje kopasz és ugy ragyog, mint a rózsaszin márvány. A fülei
fölött és mögött és ruganyos tarkóján haja nem látszik, géppel van
megsemmisitve, letagadva. Mintha nem is volna haj a világon, mintha a
kopaszság lenne a diadal és az ifjuság. Ki ő, mi ő? Gyáros,
nagykereskedő, vállalkozó, megvagyonosodott fiskális, birtokos,
háztulajdonos, magánzó, ilyesmi. Nyár van, tölti a nyarat.
Ami belőle élvezhető, élvezi. Háború van, tudja. A német tábornokokért
rajong, a német szervező tehetségnek hódol, az olaszokat szidja. Most
örvend napról-napra az orosz várak omlásának, mikor ujságot olvas. Mit
gondol magában a háboru felől? Olykor megfordul a fejében, hogy a
háboruban megölik az embereket. Átfutja az elesettek névsorát. Látja a
sebesülteket iparkodni az utcai forgalom közt. A vöröskeresztes zászló
sokszor meglebben nagy házak tetején, látja. Lát sok-sok gyászba
öltözött asszonyt. Mit gondol? Gondolja: háboru van. Gondolja: mindig
volt háboru és mindig lesz háboru. Gondolja: a fajok harca. Gondolja:
ennek már igy kell lenni. Gondolja: sokáig tart. Gondolja: egyszer majd
csak vége lesz. Gondolja: nagy időket élünk. Mindent gondol és mond a
dologról, amit hallott valaha s amit szokás mondani, s ugy mond mindent,
mintha ő mondaná legelőször. Tud a harctérről adomákat, kapott egypár
érdekes levelet. Borzalmas eseteket meséltek neki sebesült
tiszt-ismerősei.
Ő él. Az ő élete lerombolhatatlan vár, megdönthetetlen törvény,
megingathatatlan szikla a viharos tengerben. A világtörténelem iskolai
tantárgy, jó hogy ő már tul van rajta. Az Auguszta-hajón egy estét
kellemesen lehet tölteni. Az orfeum meg fog nyilni. Az idén sem igen
lesz Flers-Caillavet bohózat. Kár. A szenvedés, a sebek, a kétségbeesés,
a nyomor és nyomorékság és a halál, a halál, a halál a világon mind
tények, amelyekről ő nem tehet. Ő jól érzi magát, lapos aranyórája egy
percet nem késik és nem siet, az ő homlokán a nyugalom vizirásával
mintha ez lenne: minden rendben van, ahogy egy kis kocsma ajtaja fölött
Páris környékén a cégértáblán ez a felirás van: Tout va bien.
Mi a háború? Mi az élet? Mi az ember? Ő nem csodálkozik, ő nem esik
kétségbe, étvágyát, álmát, kedélyét nem zavarja és nem rongálja semmi,
ami nem őrá tartozik. Móddal és mértékkel, kellő hővel, kellemes
hüvösséggel őrzi, ápolja, biztositja életének egyenlő hosszu napjait,
amelyek az örökkévalóság illuziójával jönnek egymás után. Isten éltesse
sokáig, rózsába járjon bokáig.