Egy lócára ültem estefelé a Dunapartnak egy egy kis parkozott darabján a
Margithid mellett, a pesti oldalon. Magam voltam a természetnek a város
üzeméből elhóditott kis területén és körülöttem csend volt, bár a parton
lenn a rakodóhajókra zörögve-dörögve guritották a hordókat és a hátam
mögött egy pár lépésre egymásután zugtak, csengtek, csikorogtak a
villamosok és csattogtak-pattogtak a lovak patái a kövezeten. Mind ez a
zaj mintha egy távoli és idegen világ zaja lett volna, amit nem is
hallottam, ha nem akartam, mert ott ahol ültem, csend volt, a csend a
bokrokból jön igy alkonyatkor, meg az égből, meg az ember lelkéből.
Egyszer csak
– Kop-kop-kop…
és a kis közkert sarkán két bokor közül bejön az utra két mankón egy
féllábu baka. Elkopog a kavicsos földön és leül a szomszéd padra és a
két mankóját letámasztja maga mellé. Egy félperc mulva megint
kop-kop-kop, hosszu mankók nyulnak be a bokrok közt, két amputált baka
sétál elő rajtuk, kopognak egymás mellett, le se ülnek, kopognak,
hallgatnak, sétálnak.
– Kop-kop-kop-kop – rögtön a kert másik sarkából fordulnak be a féllábu
katonák, öten egyszerre. Összetalálkoznak a szembekopogó kettővel,
megállanak, aztán mind együtt kopognak tovább. Hirtelen a kert harmadik
oldaláról tünik elő két mankón járó katona, utána másik kettő, utána
három, utána megint kettő, ujra kettő… a kert minden oldaláról egyszerre
kezdenek előtünni, kopogni, egyesével, kettesével, négyesével, mind
előre-előre hajbókolnak a hónuk alól lenyuló két hosszu mankó között és
csatlakoznak és elválnak és megállanak és egy páran leülnek és a többiek
csak kopognak egymás mellett és szembe egymással a padok előtt, a
virágágyak körül. Csodálatos szürkekék csapat, csupa katona, tiszta
öltözetben, megberetvált fiatal orcával és pipa van soknak a szájában és
mindnek az egyik nadrágszára fel van gyürve, kötve, varrva. Egyiknek
bokáig, a másiknak térdig, némelyiknek a térden is felül. Oh ezek az
össze-vissza megkurtitott nadrágszárak, amelyek mind egyforma hosszuak
voltak a másik nadrágszárral.
Itt, a szomszédban egy nagy házban hadikórház van, onnan jöttek le
vacsora előtt sétára. Tanulnak járni. A gyermekek, akik délelőtt szoktak
itt szaladgálni és a dada oltalma alatt tipegni, most otthon vannak és
most fektetik le őket. A mankón járó katonák meg-megállapodnak, állanak,
nézik a virágágyat, tovább koppannak, koppannak körbe és hallgatnak és
az egész kertben senki más emberfia nincs, csak ők, valami megrenditő és
valószinütlen kis köztársaság a bokrok közt elvonulva, az alkonyat
tiszta és ünnepies világitásában. Az égen varázslatos szép felhők.
Már kivül vagyok a kerten és csak messziről nézem őket. Oh, most
mindjárt elhajitják a mankót, a nadrágok vissza fognak ereszkedni, láb
terem alattuk, s ők elkezdenek kergetőzni és nevetni fognak. Kiderül,
hogy csak tréfa volt, hogy mankón járnak, összebeszéltek, játszottak…
hiszen katonák, gyerekek. Csakugyan nevetést hallok, nevetnek. Ők
nevettek. Az egyik padon összedugták a fejüket. Bolondoznak maguk közt.
Egy baka a botjával rákoppintott a másik fejére.
Elmentem és ugy éreztem, hogy én az én kedvemet otthagytam nekik és ők
az ő bánatukat mind nekem adták.