Egy pár szót ejthetek talán, egy pár szórakozott szót hullathatok tán
közétek a nehéz őszi gondból, csak egy-egy könnyü szót, engedjétek meg,
csak annyit, amennyi elsodródik köztetek, akik az uton tovább lebbentek,
lehullott levelek. Drága barátaim, sorstársak, az élet édes kis
testvérei. Egymás után, hintálva és forgolódva és rézsut, mint a havazás
szállottok, lebbentek lefelé és a fa alatt halkan elnyugodtok. Alig
merlek most nézni. Mert nem udvarolhatok most nektek, nem kisérhetlek,
nem virraszthatlak mély és tiszta magányban.
1915 falevelei, kik itt voltatok és lehullottok. Mennyi elment már.
Novemberben járunk. Világtörténelem falevelei. Nem érdeklődtök. Csak az
örökkévaló ősz kell nektek. Beléfogóztok a leggyöngébb szélbe is és
leereszkedtek és elvonultok varázsos halálotokba.
Messziről intek bucsut. Oh de kár, hogy nem lehetek most egészen a
tietek. Bocsássatok meg, ember vagyok.
Oly szépek vagytok, hervadt levelek, oly kifogástalan szépek. Oly
csodálatosak. Oly névtelen szinekkel sápadoztok és tündököltök. Oly
bánatosak vagytok, oly bájosak vagytok, oly könnyüek, oly testetlenek,
oly hidegek és ugy mosolyogtok a napra. Oly elragadtatva, oly
eszméletlenül, oly tündérien boldogtalanok vagytok.
Oly illatosak vagytok. Az ember nem is ismerős lelkének mélyeiben, ahová
a ti illatotok lejár s ahol kedvelt a hervadt falevél illata. Sohasem
desztillálnak illatszert belőletek a parfumeriek kéjes üvegecskéibe.
Mennyit akartam beszélni rólatok az életben. Mindent meg akartam mondani
veletek, mint a betükkel. Ugy emlékszem, levelezni akartam élő,
elliptikus kis levélpapiron, falevélen. Mennyit szoktam volt tanácskozni
veletek, leesett levelek. Mennyit jártam volt utánatok, mennyi közös
titkunk volt. Mennyi leckeórát vettem tőletek és mennyi előadást
tarthattam volna a hervadás közepén egy puszta virágágy kathedráján. Az
ember szavakat kapott és nem lehet elmondani. Milyen meglepő dolog ez.
Mit akarhattam? Bizonyára van állandóbb foglalkozás a teremtésven, mint
egy embernek lenni, mégis, ugy szerettem volna megdézsmálni az
örökkévalóságot. Szerettem volna mindent látni, különösen ami egy
pillanatig él. Minden habot. A felhők minden szakadozását. Felturkálni
őszszel a levelek tiszta szemétdombjait, s elfogni a sodródó és futó
leveleket és mindet megforgatni. Egy hirtelen elsülyedt világban voltak
ily határtalan szándékaim, amelyen nem a zajos Szerencsétlenség
uralkodott, hanem mikor nőuralkodója volt a világnak, a sóhajtó uszályu
Boldogtalanság.
A mulandóság szórja báli konfettijét. A fák borzongnak. Szállanak,
röppennek, futnak, tünnek a falevelek. Itthagynak. Hátrálok, másfelé
figyelek, lebeszélem magam.
Isten hozzátok levelek. Hova mentek?