Az agy gondolkozik, a sziv dobog, a lélek hullámzik, mint a tenger, a
szemek néznek, bámulnak, felragyognak és elborulnak és könyekben
mosdanak. Az ajkak közül előjönnek az ember hangjai: egyforma beszéd,
orditás, kacagás, nevetgélés, dal, hörgés, morgás, dünnyögés, kiáltás,
fütty, zihálás, vacogás, szepegés, csettintés, horkolás, köhögés, fuvás,
sirás, zokogás, acsarkodás, jajgatás, sikoly, sziszegés, suttogás, csók
és sóhaj.
Sokat csodálkoztam életemben a sóhaj fölött. Az ember mind sóhajt.
Férfi, nő, gyermek és öreg, ifju és aggastyán, leány és matróna, mind
hallottam, hogy sóhajtanak. Szegények és gazdagok, müveltek és
müveletlenek, királyok és napszámosok, csendőrök és grófnők, tudósok és
cselédleányok, mindenki tud és szokott sóhajtani. Magyarok és franciák
és dánok és oroszok és németek és románok és törökök és kinaiak és
négerek és indiánok és eszkimók. Minden nemzet, minden vallás, minden
fajta, minden szin tagjai sóhajtanak. Mind a szétszakadtan heverő öt
földrészben és mind az elpotyogtatott szigeteken élő emberek ismerik a
sóhajt. Az egész világ sóhajtoz.
A boldogtalanok, a betegek, a gondban ülők, a rabok, az egyedül
hagyottak, az emlékezők, az unatkozók, a merengők mind felsóhajtanak. Az
emberek életén végig a lélegzeteik között olyanok a sóhajok, mint a
nagybetük a könyvben.
Mélyen magamba szivom a levegőt és lassan eresztem vissza, ez a sóhaj.
De ha akarattal teszem, valami kis megerőltetésbe kerül. A sóhaj magától
jön és megy, könnyü, észre se veszem, hogy a tüdő valami munkát végzett
volna. Jól esik.
A sóhaj belélegzése és kibocsátása mintha kérdés és felelet volna. Mikor
besóhajtjuk a levegőt, kérdezünk, mikor kisóhajtjuk, felelünk. Miért?
Nem tudom. Meddig? Mindig. Elmult? Örökre. Merre? Semerre. Mikor?
Sohasem. Érdekes, ebben a szóban: sóhaj, benne van az a szó, hogy óhaj.
És ha ugy mondjuk: sohaj, abban benne van ez a szó: soha.
A doktor a háta mögé áll a derékig vetkőzött páciensnek. A balkeze
mutatóujját rá-ráteszi a kulcscsontra, a bordákra egymásután és a
jobbkeze mutatóujjával ütögeti és azt mondja:
– Sóhajtson.
A páciens felemeli a fejét, sóhajt. A doktor tovább kopogtat, meleg
fejét rányomja a páciens hátára és azt mondja:
– Még. Még. Mélyebben.
Akkor a lehajtott fejjel álló páciens elnéz a fal tapétáira, vagy egy
képre, vagy az ablakra és bizonyára valami külső dologra gondol, az
életre és sóhajt, sóhajt és a doktor hátul dicséri:
– Ugy, ugy, nagyon jó.
Minden zaj és nesz között, ami az ember ajkáról jön, a sóhaj a
legcsodálatosabb és a leggyöngédebb. Legfinomabb zenei hangja az ajkak
ezermesteri szerszámának.
A sóhajról az őszi falevél szine jut mindig eszembe, a legszebb szin a
világon.
A sóhaj oly rejtélyes, oly könnyü és megfoghatatlan, oly varázsos
jelensége az ember életmüködésének, mint a mosoly. A mosoly barátnője a
sóhajnak.
Vannak rövidebb és hosszabb sóhajok. Hirtelen, szepegő sóhaj van és van
hosszu, nyugodt, kényelmes sóhaj. Van rendetlen, szaggatott sóhaj,
mintha sok sóhajt gyüjtött volna össze az ember és egyszerre tenné tul
magát rajtuk. Olyan a szaggatott sóhaj, mint mikor a gyerekek lapos
kavicsot futtatnak a vizen.
Ugy érzem, ivalaku a sóhaj, mikor kileheli az ember. Milyen hosszu
vajjon? Ki mérte meg, milyen hosszu. De kár, hogy nem látszik. Milyen
messzire mehet a levegőben? Egy hosszu sóhaj elmehet egy méterre. Ki
tudja, meddig akar menni? Hisz mindennek, ami elindul a világon, a
végtelenség az álma, minden a végtelenségig szeretne menni.
Lehet, hogy két sóhaj, amely messziről száll egymás felé, találkozik,
eléri egymást és összefogózik és együtt marad.
A földről mindenünnen, mindenfelől szállingóznak, szöknek föl a sóhajok.
Mennyi sóhaj egyszerre és összekeveredve. Miből vannak? A tüdőből
jönnek, lehellet, pára. Hová jutnak, mi lesz belőlük? Képzeltem már,
hogy abból a töméntelen sóhajból, amit az emberek egy nap föleresztenek
a földről, abból képződnek a fejünk fölött a felhők, amelyek annyira
bámulatosak és gyönyörüek.
A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejét az embernek. Talán azért, hogy
akkor észrevegyük az eget.
Ki volt az első ember, aki sóhajtott? Az első ember, aki élt. Ádám.
Azután Éva sóhajtott. Miért? Mert gyönyörködtek a virágokban és a
gyümölcsökben és a madarakban és egymásban és mert nem értettek semmit
és mert nyugtalanok voltak. Mert emberek voltak. A sóhajt az ember nem
találhatta föl, a sóhajt a teremtés adta.
A sóhaj a biztositó szelepe az ember érzéseinek.
Mily nehéz néha a sziv, csak egy pillanat emléke ejtődött rá, vagy az
egész élet borult fölébe. Egy bánat, egy gond, egy gondolat, vagy a
világ. Milyen nehéz a sziv. Mintha buzával tele zsákokat raktak volna a
kicsi, szivalaku véres emberi szivre, olyan nehéz. És egy sóhaj érkezik,
befut, kimenekül és magával viszi a sziv nehezét. Elképzelhetetlen
karcsu röppenő hid a sóhaj, mit tud magára venni. Szárny, amely
elragadja magával a reményt. Megszökteti a gondot. Elviszi magával a
vágyakat, egyiket a másik után, mennyi vágyat visz el a sóhaj a szivből.
Szellő, tolvaj szellő, amely besuhan és meg-megfujja a fájdalmat. A
sóhaj kimegy az ajkon és a sziv egyszerre könnyü lesz és nyugalmas, mint
mikor tiszta hó esik a dombra.
A sóhaj hüs és hü legyezője az apácák ajkainak, a szerzetesek ajkainak,
a vén leányok ajkainak és a csalódottak és a reménytelenek ajkainak,
akiknek a szerelem édes csókjaiból nem jutott.
A sóhaj hasonlit ahhoz a fellélegzéshez, mikor az ember kimegy az ajtón
tavaszszal.
A sóhaj oly hosszu és mély, mint az a lélegzet, amelylyel egy hölgy az
ismeretlen parfum illatát felszivja az alig fölnyitott üvegecskéből és
lehunyja tőle a szemét. És hasonlit a parasztfiu lélegzéséhez, aki a
mezőn hemperegve először megszagolja a keskeny sötétzöld istenfát,
amelynek mélységes jó szaga van, pedig a fünél durvább dudvának látszik.
A sóhaj beszél néha. Felsuhantat mélyről, mélyről egy szót, amit
eszünkbe se volt mondani: istenem. Egész halkan szokta mondani. Igy is:
jaj istenem. Meg igy: istenemistenem. Néha csak ennyi hallik belőle:
stenem. És még ezek a szavai a sóhajnak: haj haj. Aj haj haj. És még ez
a két szó az övé: oh, ah.
Mit jelent oh vagy ah? Mit akar mondani? Önkénytelen mondja az ember. Ha
senkitől gyermekkoromban nem tanultam volna, akkor is élnék vele. Ha egy
festmény csodálatra ragadja az embert, akkor ez az oh röppen el az ajkon
és az ah. A tengert ha megpillantjuk, vagy elbájoló táj nyilik előttünk,
vagy ha megállunk a naplemente megerenditő szép felhői alatt, ha
kellemes meglepetés ér, ha a zenében egy gyönyörü dallam bájolja el
hallásunkat, ha olvasás közben egy költői szépség lepi meg értelmünket,
ha öntudatunkra lecsap a mámor, akkor is oht és aht sóhajt az ember. Az
örömnek, az epedésnek, ámulatnak, a gyönyörüségnek, a rajongásnak és a
legszentebb üdvnek is az ah és oh a jelhangjai, akár az ijedtségnek, a
szomoruságnak, a testi kinnak, az ájulásnak, a bánatnak, a lemondás
kiválasztott pillanatának, a gyásznak, a borzalomnak és a
kétségbeesésnek. Mi ez az ah és oh? Nem értjük, mert nem szavak. Tul
vannak a szavakon. A lelkünk mélyéből valahonnét segitséget kapunk,
mikor ki akarjuk fejezni magunkat, s nem birjuk, mert gyámoltalan
szavaink meghátrálnak. Micsoda kifejezhetetlen tündöklő viziója a
gyönyörnek és a gyötrelemnek mily végtelen nyüzsgése van benne az ohban
vagy az ahban. A legnagyobb fájdalomra és a legnagyobb örömre egy
kifejezés jön fel a lélekből. Nem cseréli össze vajjon a lélek ezt a
kétféle érzést? Nem barátkozik, nem testvériesül, nem ölelkezik össze a
mély mélységben az öröm a fájdalommal? Mit tudjuk, mi van odalent. Mi a
viz szinén hajózunk és nem látjuk a tengerfenék szörnyeit és virágait.
Sokszor olyan mélyet vágyik az ember sóhajtani, le, le, végig és érzi az
ember, hogy ez a sóhaj nem áll meg, csak a tüdő nem engedi tovább.
Mikor kezdődik az életben a sóhaj? Ki nem hallot már csecsemőt
felsóhajtani édesdeden álmában, mikor mosolyog és kimelegedett orcái
ragyognak, mint két rózsaszin rózsa a napsütésben.
A felnőttek is föl-fölsóhajtanak, mikor alusznak. Talán a halál suhan át
az öntudatlan élő testen, mint a szellő a fán az erdőben éjjel.
Unalmában is sóhajt az ember, mikor a fejében nincs gondolat és a
szivben szünetel minden érzés. Miért sóhajt ilyenkor az ember?
A sóhaj ragadós, mint az ásitás és a nevetés.
A sóhaj jól esik, nem igaz? Vajon hányat sóhajtottam életemben? Miért
nem olvasta meg valaki a világon, hányszor sóhajtott. Hiszen az csupa
kellemes pillanat. A drága futékony élet e csodálatos és kellemes
pillanatait összegyüjteni és olvasgatni milyen érdekes és becses volna.
Milyen müvészi ötlete a teremtésnek a sóhaj. A sóhajt meg kell köszönni
az istennek, mert adta. Oh, ha nem lenne sóhajunk.
A sóhaj a lélek láthatatlan fehér zászlója.
A sóhaj mindig bucsuzó életünk kendőlengetése. A sóhaj a hárfa
leggyöngédebb húrja, mely hiányzik róla.
A sóhaj galambposta, az élet és a boldogság közt szálldogál.