A torma, mint édes mindnyájan tudjuk, konyhai vetemény s az a hivatása,
hogy a tormás virslihez, a sonkához, a tormás hushoz, tormás káposztához
való tormát szolgáltassa. A torma azonban egészen másképp fogta föl az ő
földi rendeltetését. A torma, mikor a konyhán reszelték, látta a szegény
asszonyok, szakácsnék és cselédleányok orrát huzódni, látta szemüket
pislogni és vörösleni és hallotta az erős sóhajokat: áááh, áááh, s aztán
érezte az ő lágy, friss forgácsa közé hullani a meleg könnyeket. A hideg
torma szerette ezeket a meleg könyeket s azt hitte, ő azért van a
világon, hogy a könyeket kifacsarja a szemekből.
A torma nézte az emberi életet a konyhában és látta, hogy az milyen
szomoru s nem csodálkozott rajta, hogy a szegény asszonyok, szakácsnék
és cselédek le-leülnek reszelni őtet, hogy aztán könnyezhessenek. A
torma az ő hivatásának tudatában fejedelmien egyenes tartást vett föl s
mindig kiemelte a fejét a kosarakból és viaszkosvászon táskákból,
amelyekben a vásárcsarnokból vagy a piacról vitték haza a zellerrel,
sárgarépával, retekkel, petrezselyemmel, kalarábéval együtt. A torma
ezekkel nem érintkezett.
Egyszer csak jött a háboru és itt volt és itt is maradt. A torma
életében ez semmi változást nem idézett elő, mert a háboruban is
étkeznek az emberek, csakugy mint békében, s őtet csak reszelték tovább.
Éppen hogy drágábban adták a csarnokban meg a piacon, de ez a tormát
hidegen hagyta. Hanem ahogy a háboru folyt, a torma arra a kellemetlen
fölfedezésre jutott, hogy az ő könyeit valaki ő előtte kifacsarja. A
szegény asszonyoknak, szakácsnéknak és cselédeknek sokszor már vörös
volt a szemük, mikor nekiültek a reszelésnek. Ááh, ááh, – azt hallotta
eleget, de a könyek nem akartak hullani a szemekből, egykettő ha jött
nagynehezen.
– Ki csalja ki még itt a könyeket, ki kontárkodik bele az én
mesterségembe? – morfondirozott a torma és hallgatózott és figyelt és
sokszor hallotta: jaj szegény uram, vagy pedig: jaj szegény fiam, meg
aztán: jaj szegény öcsém, vagy: jaj szegény bátyám. És látta, hogy az
asszonyok, szakácsnék és cselédek hogy szipákolnak, hogy dörzsölik a
szemüket s hogy kezdenek kijönni a könyeik, anélkül, hogy tormát
reszelnének. Mindabból, amit látott és hallott, rájött a torma, hogy a
háboru csinálja ezt és ugy érezte, hogy a háboru lefőzte őtet. A torma
aztán keserüen szidta magában a háborout, mig a mérge lecsillapodott s a
torma megnyugvást lelt abban a tudatban, hogy övé az elsőség és hogy
akármilyen tenger könnyet tud az a háboru kifacsarni, az igazi érdem
mégis csak az övé marad. A torma aztán olyan szenvedélytelen megvetéssel
gondolt a háborura, mint az istenadta müvész az utánzóra.