Csodálatos idegenek vonultak el ma estefelé a köruton. Orosz foglyok.
Vagy száz muszka lassan, négyes sorokban és a csapat előtt és oldalt és
utána egypár öreg magyar baka hosszu szuronynyal az ég felé. De furcsa
egy világ istenem, az ember nem akar a szemének hinni. Muszkák ballagnak
a nagyköruton, a cár katonái és a cégtáblák a boltok felett éppen
olyanok, mint tegnap és a betük nem ugrándoznak le róluk és nem
fordulnak fejjel lefelé.
A járdán megállottak az emberek és a csendesen menő sebesült katonák is
arra forditották a fejüket és merengő szemükkel követték az orosz
foglyokat és leeresztett haju kisasszonykák, tavaszi csitrik is
megállottak és csengtek egymás közt: Jé, gyerekek… és a kávéház előtt
ülő vendégek felállottak és egymás válláról nyujtogatták a nyakukat és a
szaladó villamosban az utasok az ablakra nyomták az orrukat és a foglyok
menete körül rikkancsgyerekek és cserkészek siettek lelkendezve, nagy
idők kis tanui. A muszkák pedig mentek egymás mellett és után, nem
vigyáztak a rendre, görbék voltak soraik és némelyik sorban hatan
mentek, némelyikben meg csak ketten és sokan csámpásan jártak és
egyiknek-másiknak folyton botlott a lába a gacsos csizmában.
És szürkék voltak, mert földszürke az ő uniformisuk, a sapkájuk és
hosszu, bő köpenyegük, amelyet kötéllel szoritanak meg a derekukon. És
kenyeres zsák csüngött a vállukról, az is földszürke volt és némelyiknek
zsákja se volt, csak batyut cipelt, vagy csak összekötött zsebkendőt
vitt a kezében, az Isten tudja mi volt benne. A zsebkendő is szürke volt
a piszoktól és a csizmájuk is szürke volt a sártól, portól és a képük is
szürke volt a portól, a mosdatlanságtól, meg az alkonyattól, meg az
élettől, földszürke. Némelyiknek kerek szakálla volt, némelyiknek meg
még bajusza se volt, olyan kicsi ember volt, olyan kicsi legény és olyan
hitvány és oly törött, mintha összegyürték volna és megtaposták volna.
És ahogy mentek egymás után, oly egyformáknak tüntek orcáik, ugy
összeragadtak alakjaik, oly egyformák lettek, mint a göröngyök, mint a
földszürke föld göröngyszürke göröngyei. Haladtak, ballagtak, másztak és
nem beszéltek, egyik égő cigarettet emelgetett a szájához, a másik
sodorta a cigaretlit lehajtott fejjel, a harmadik majszolt a
kenyeres-zsákból kenyeret, a negyedik a kezében tartott egy nagy karéj
sárga kenyeret, azt majszolta, az ötödik is majszolt, nagyon sokan
majszolták köztük a kenyeret, a dörgésnek és a vérnek a földjén, a
harctéren is láttam jönni, vonulni foglyokat, azok is mindig
kenyereztek. Vonultak az oroszok a köruton és egy-egy orosz itt is, ott
is emelte az öklét és megtörülte az orrát, mint a neveletlen szegény
gyerekek.
És nem is igen nézték az idegen várost, a nagy házakat, a fényesedő
kirakatokat, a gyulladó lámpákat, előre néztek, vagy lefelé, vagy ha
oldalt is fordult a fejük, nem figyeltek semmire, csak mentek, mentek
egyik szürke lábukkal a másik után egyformán és türelmesen, ahogy a
tehenek szoktak menni, akiket néha végigterelnek éjszaka a körut
kövezetén. Mintha nem is érdekelte volna a muszkákat a város és a nők és
a zaj, semmi, ugy mentek, mintha öröktől fogva jönnének igy és a
végtelenségig mennének és mintha nem tartozna rájuk semmi ezen a
világon, mintha minden eseménye és csodálatossága ennek a világnak nekik
mindegy volna, mindegy, nicsevo, ahogy oroszul mondják.